Fotók: Horen
Instagram: @rokkorokush
Ha most valami taknyos nebuló lennék, aki a tanítóját akarja cikizni, akkor már szólna is hozzá a versike:
Rókus, a pedagógus,
Olyan vén, mint a lótusz,
S ha nincs rajta a fókusz,
Rád annyi marad, hogy kuss!
Ha képtelen vagy, hát fuss!
És ezt nyolc-tízévesen annyira menőnek érezném, hogy csücsörítenék hozzá a fehér botasz-farmer-bőrkabát kombómba’! De hát ennyi idősen még itt tartana a humorérzékem is, különösen ha – Popper Pétert idézve – még senki nem törte össze a nárcisztikus illúziómat. Így viszont, hogy harminc évvel izmosabb vagyok, igyekszem megőrizni a koromhoz illő méltóságomat, és nem bomlasztani idehaza ezt a kiváló tanár-diák viszonyunkat. Szóval a fenti versikét szépen felejtsétek is el, azt amúgy is én akarom cetlikre írva árulni egy csomag Hubba Bubbáért a rácsos öltözőkben! (Vannak még egyáltalán ilyenek?!)
Napok múlva tíz hónapja járunk ebbe a tanodába, szóval már azt lehet mondani, hogy épp vége lesz az első tanévnek – persze jól jönne most egy szaftos vakáció, de ez nem az a történet. Pech!
Idén megtanultunk már ezt-azt, például egész ügyesen megy a gondolatolvasás, panasz nem lehet, ugyanis elsajátítottuk a szentírást, avagy Rókusunk evangéliumát, és az ujjainkon meg tudjuk számolni a divatosan hangzó én-időnk perceit. Egy szó nem érheti a ház elejét, hátulját, se a tetejét meg az alját, de azért folyton reszketünk a bizonyítványtól, mert bizony a szakmai gyakorlatnak akadtak küzdelmes epizódjai! De hát az összes babért nem lehet egyszerre learatni, nemde?! Hisz mi vagyok én, észkombájn?!
Szóval összefoglalnám nektek, miből tanultunk elsőévesként a Rókszfortban, és miből nem!
Kezdjük az előbbiekkel:
Már az elején kudarcot vallott egyetlen őserőm, a logikám: nagyobb ágyunkat kisebbre cseréltük. Nevessetek csak! A kiindulópont az volt, hogy a széles matracunk elhasználódott, viszont volt a padláson egy alig használt, de keskenyebb, szóval ahhoz vettünk ágyat. Aztán úgy néztünk ki hárman az ágyban, mint egy kártyapakli. Ezeket a sorokat két hónapja még a másik halmazba írtam volna, de nyugi, végül győztünk: vettünk még egy egyes matracot, és azt a meglévővel együtt raklapokra helyezve alszunk most már a mennyországban. Ja, nem! De legalább van helyünk…!
Az esztétikum végre ebben az esetben is kapott funkciót. Tucatnyi pofás díszpárnánk képzi már forgószél kora óta Rokink testőrségét a fallal és a bútorokkal szemben. Persze ők se lehetnek ott minden sarkon, időnként nekünk is oda kell figyelni a gyerekre! Mégiscsak a szülei vagyunk, vagy mi a szösz!
Talán már említettem, hogy cicáink is egyre inkább kénytelenek cipelni a babával járó terheket. Ki gondolta volna például, hogy a macskának lesz szüksége egérútra?! Na, de első csatájukat (meg azóta az összeset) Roki nyerte, mikor a lakásnak tulajdonképpen a mértani közepéről az egyik legeldugottabb zugába kellett likvidálnunk az étkezdéjüket. Ők meg cserébe lehányják a játszószőnyeget, de hát a háború már csak ilyen!
Itt nem is hagyhattuk, hogy a tapasztalat hozza meg az eszünket. A harapós malacok elé ólajtót kell szerelni, és kész!
Különböző frappáns tánc- vagy egyéb kifinomult mozdulatokkal minimalizálni kell, hogy Roki észlelje: előtte/mögötte épp becsukódott egy ajtó. Érvényes ez olyankor, amikor a cicákat kiengedjük a teraszra, vagy amikor megérkezünk babakocsizásból, illetve mikor kezdődik az altatás. Különben valamiféle postmetál óbégatás a büntetésünk!
A bébinevelés/-növelés egyik neuralgikus pontja, de ennél a hozzátáplálásos epizódnál már én is akcióba léphettem, és megmutathattam, micsoda legyőzhetetlen birodalmi szerkezetet vagyok képes szerkeszteni a pici köré, amiből az éteknek kijönni vétek! Egyelőre egyszerű etetőpáncéllal és szalvétatechnikával próbálkozunk, ami többnyire beválik, de Roki a székben már így is olyan, mint a robottestű agy, Krang a tininindzsa teknőcökből!
Na, de hogy is néznénk ki, ha már mindent megtanultunk volna! Én amúgy is mindig az a tisztakettes típus voltam, nehogy a tanévek végén okostóninak tartsanak. Szóval lássuk, mi jön még!
Behelyettesíthetem bármilyen más pohárral, de ebből van a legtöbb széthagyva a lakásban. Rokink pedig kiváló ragadozó, pikpakk becserkészi a zsákmányt, ha olyan helyen van, ahol eléri. Márpedig egyre több ilyen hely van.
Ez mindenkinek a keresztje, nem? Nálunk általában a kávéscsésze alatt található, Rokinknak szemmagasságban, ahová a marketingesek is a legkívánatosabb termékeket helyezik el. Emberünk előszeretettel pakolja le mindet a polcról, és ezzel egészen addig nem volt semmi gond, míg csak lepotyogtak, és nekünk estére vissza kellett rakosgati, ám a minap válaszút elé érkeztünk, ugyanis bekövetezett a tragédia. Kitépett egy lapot a Trónok harcából…!
Reggeleim küzdőtere. Míg a könyvespolcoknál csak a privát csacsiságunk eredménye, hogy nem pakoljuk át azok tartalmát valahova egy méterrel följebb, addig a mosogatógépnél ilyen opció nem létezik. Mégse lógathatom le mondjuk a plafonról?! Rokink pedig ezer kilométerről is meghallja, amikor lenyitom az ajtaját, és siet segíteni kipakolni, akkor is, ha én pont befele termelem a rékast. Nincs az az egymásra ömlesztett párnahalom, amin ne küzdené át magát, hogy ott legyen az apukája mellett, amikor úgy érzi, hogy szükség van Rá.
Én meg olyan büszke vagyok erre a kis kópéra. Apró őrmesterként felügyeli a nappalainkat, lebzselés mellette nincsen, szigorú, poroszos nevelésben részesít bennünket. Minden hétvégén szülői értekezlet, ahol aztán anyáinknak, apáinknak is alaposan elmagyarázza, merre van észak. Hát nem egy aranypofa?!
AZ ELŐZŐ RÉSZEK: