Az interjú megjelent a Klikk Out 2019/10. számában. Fotók: Ugróczky István
Azon a helyszínen találkoztunk, ahová az általa szervezett rendezvények egy része is köti, a dunaszerdahelyi Csaplár Benedek Városi Művelődési Központban. Noha aránylag egyre kevesebb, hiszen az elmúlt évek során teleszervezte az egész Felvidéket koncertekkel, előadásokkal, helyenként színházzal. Domonkos Palival, az Authentica szervezőiroda alapítójával ültünk le, hogy átrágjuk magunkat az elmúlt, közel tíz éven.
Akik ismernek, gyakran találkozhatnak egy „fotósorozatoddal”, „Munka van” címmel, melyeken ugye mindig egy aktuális fellépővel, előadóval szerepelsz közösen. Hány ilyen készült?
Nem tudom, nem számolom. Elég sok van, amit szándékosan nem is közlök, mikor például már többször eljött ugyanaz a fellépő. De ez ma már egy szállóigévé vált, amit sokan átvettek itt a Dunaszerdahelyi járásban, sőt, Rúzsa Magdi is posztolt már egy olyan képet, ahol „Munka van”.
Egy nagyságrend, hogy mennyi akció van mögötted?
Pontos számot nem tudok, de több száz.
Te az a típus vagy, aki már ovisként összerakott egy Mikulás-programot?
Nem voltam ilyen szervezkedő típus, ebbe belecsöppentem. Olvastam Csernus Imre könyveit, és gondoltam, hogy nagyon jó lenne egy előadását megszervezni Dunaszerdahelyen, aztán megszerveztem. Ennek jövő áprilisban lesz tíz éve. Amikor Quimbyt hallgattam, és volt Teátrum sorozatuk, ráadásul nem voltak még Szlovákiában, mondom, megszervezem. Így alakult ki fokozatosan az egész.
Na jó, de sokan olvassák Csernust, sokan mennek el Quimbyre, mégse gondolkodnak úgy, mint te. Elég fiatalon vágtál neki ennek a területnek – találni valamilyen kapcsolódási pontot a korábbi időkkel?
22 évesen kezdtem, 9-10 éve. Nem volt igazából semmi előzménye. Talán annyi, hogy mindig szerettem a középpontba kerülni, vicceskedni, és ha például fociztunk, akkor csapatkapitány voltam, mert tudtam az emberekkel bánni, kommunikálni.
Nem tudom megmagyarázni, miért, de 2010 áprilisában volt egy olyan érzésem, hogy a Csernust meg kell szerveznem, és az ő előadása, amelyik az első volt Szlovákiában, a mai napig tartja a rekordot látogatószámban. Az állójegyeket is beleszámítva 677 ember fért be az 500 férőhelyes terembe a dunaszerdahelyi VMK-ban. Tényleg mindenhol ember volt.
Csernus Imre első akcióként azért eléggé mély víz, nem?
Egy devecseri előadásán vártam meg a doktor urat. Elmondtam, mit szeretnék, megadta a telefonszámát, és később megbeszéltük az időpontot. Csináltam egy Facebook-eseményt, és egy hetire rá nem volt jegy. Szóval ez egy sikertörténet volt. Nem is tudtam, hol és hogyan kell ilyesmit hirdetni, meg mit kell csinálni. Csak feltettem, hogy lesz, és elmentek a jegyek.
Mikor ocsúdtál fel a 677-es közönségből?
Az első pofon után. Akkoriban úgy éreztem, hogy ez gyerekjáték lesz – szerveztünk egy Bereczki-Szinetár-koncertet, jött a Quimby, majd Müller Péter, mind teltház. Azt hittem, minden rendben, de ezután túlvállaltam magam.
A második évemben szerveztem egymás utáni heteken egy Republic-, egy Edda-, és egy Bikini-koncertet a somorjai Pomléba, szabadtérre, és bizony a Bikinin ömlött az eső. Ez pedig körülbelül mínusz 5 ezer eurót jelentett. Ez akkor olyan nagy pofon volt, hogy úgy gondoltam, be is fejezem. De beszéltem az Imrével (Csernus), mivel jóban vagyunk, s ő azt mondta, hogy „ha szereted, akkor csináld”!
Akkoriban milyen gyakorisággal szerveztél?
Csak két-három havonta, és fokozatosan jutottam el odáig, hogy most már mondjuk hetente is van néha kettő.
Fiatal szervezőként milyen közegbe csöppentél, hogy néztek rád úgymond az „öregek”?
Nem fogadtak tárt karokkal, kaptam olyan telefonhívást is, hogy túl kicsi ez a piac, de én egy teljesen más vonalat kezdtem el szervezni az előadásokkal. Meg ezeken kívül is olyat próbáltam, amit a konkurencia nem szervez.
Hogyan jellemeznéd az akkori kulturális életet Dunaszerdahelyen vagy a régióban, mi az, amit megláttál benne, mikor nekivágtál?
Nem is igazán figyeltem, milyen a kulturális élet, csak azt akartam szervezni, amit én olvasok vagy hallgatok. Olyan előadást, amit én is meghallgatnék, olyan koncertet, amire kíváncsi vagyok.
S ugye mikor kezdtem, azért kijelenthetem, hogy még gyerek voltam. Presser Gábor koncertjén, ahol nem volt megfelelő a technika, meg is kaptam a magamét, Pici bá jól leszólt. Mondtam, neki, hogy ne haragudjon, én nem vagyok technikus, erre ő, hogy az oké, de akkor ne csináljam ezt. Igaza volt, és megtanultam a technikai alapokat.
A régiót illetően, amelyben szervezel eseményeket, hogyan tágult az olló?
Eleinte csak idehaza szerveztünk, de kaptunk olyan üzeneteket, hogy miért nincs ez vagy ez az előadás, koncert Galántán, Rimaszombatban, Szepsin, Kassán vagy Tornalján. Fokozatosan ezekre a helyekre is elvittük a fellépőket, Kassán évente egy rendezvényünk van, de Tornalján is már elég sokat szervezünk. Nyáron nagyon sok a kis fesztivál, falunap, városnap, vásár, és olyankor hívnak már a polgármesterek, hogy besegíthetnénk a fellépőkkel. Érdekesség viszont, hogy a Dunaszerdahelyi járásból kapom a legkevesebb felkérést.
Van íratlan szabály arra, hogy milyen gyakran lehet egy előadót ugyanoda elhozni?
Úgy gondolom, ha erre tudnám a választ, sokkal egyszerűbb lenne minden, de két év szünetet azért jó hagyni, ha ugyanarról az előadóról, zenekarról van szó.
Létezik ezen a területen valamiféle – ha más nem, egy felszínes – együttműködés, programkoordináció a konkurenciával?
Nincs semmi. Akinek szerencséje van, annak nem lesz veszteséges a történet. Talán annyi, hogy ha a nagyokról beszélünk, akkor nem szervezzük ugyanazt, mint a másik. Én nem szervezek Omegát, más nem szervez Rúzsa Magdit. Ez legfeljebb íratlan szabály, de ha mindenki korrekt, akkor nem szegik meg.
Szervezési szempontból laikusként gondolom, különböző kaliber Csernus, akinek a kezébe adsz egy mikrofont, a többit ő megoldja, mint mondjuk a már említett Presser-koncert. Az ilyesmi lépcsőfoknak számít?
Tulajdonképpen minden lépcsőfoknak számít. Az első Ákos-koncertünket barátaimmal szerveztem Nagymegyeren. Akkora technikai igénnyel még nem találkoztam. Hasonlóképp a Presser-Rúzsa Magdi-koncert Pozsonyban – az ott a főváros, hatalmas a helyszín, nem egyszerű megközelíteni és a technikát is oda kell szállítani. Ahogy növekszik a technikai igény, úgy növekszik a szervezés összetettsége is, és annál több energiát kell belefektetni.
Mikor jött el nálad ebben a rutin?
Az a baj hogy nem szabad rutinnal csinálni. A tavalyi évben picit visszaestem, nem figyeltem oda annyira mindenre, és kevesebb jegy is fogyott. Olyan előadásokon, melyeken korábban néha teltház is volt. Éreztem magamon, hogy ez azért van, mert rutinból csinálom, és mert tévesen úgy hittem, hogy a jegyek úgy is el fognak menni. Összességében viszont igyekszem együtt mozogni a konkurenciával. Egyre többen szerveznek Dunaszerdahelyen és a régióban, ez pedig engem is motivál, hogy jobban odategyem magam.
Említetted már az esetet Presser Gáborral, van még más is, amit a fellépőidtől tanultál meg?
Olyan profi emberrel még nem találkoztam, mint Presser Gábor. Szóval azt mondanám, hogy elsősorban a pontosságot, és azt, amit a technika megkövetel. Ezt nagyon sok szervező kollégám félvállról veszi. Tartania kell a szavát az embernek. Muszáj percre pontosan dolgozni. Az építőiparban egy ács mondhatja, hogy jön a jövő héten, majd valójában csak két hét múlva ér rá, de ha Presser hét órakor lép fel, akkor az hét óra lesz.
Akiket elhívsz, őket már láttad előtte is fellépni?
Amikor kezdtem, akkor főleg olyat szerveztem, amit én szeretek és láttam, de most már igyekszem a nagyközönség igényét is kielégíteni. Ami nem könnyű, és ennek az oka, viccelődve meg is szoktam jegyezni, hogy az emberek szeretik mindig ugyanazt a megszokott rántott húst elfogyasztani. Mindig bizonyos zenekarokra kíváncsiak, az újdonságokra nehezen mozdulnak meg.
Mondj egy példát!
Induljunk ki a Fröccsfesztből: amikor nem a nagy koncertzenekarok jönnek, hanem magyarországi fesztiválzenekarok, amelyek minimum ugyanolyan minőséget hoznak, akkor bizony a látogatottság visszaesik a felére. Szerveztem Kiscsillag-koncertet is a VMK-ba, de csak száz jegyet adtunk el, míg Magyarországon nem lehet rá jegyet kapni.
A saját rendezvényeid során te is át tudod élni például a koncertélményt vagy te ott feszülsz szervezőként a háttérben? El tudod engedni magad?
Amikor már elkezdődött, akkor már én is élvezem. Főleg, amit szeretek, olyankor beülök a közönség soraiba és onnan hallgatom. Amit nem annyira, arról pedig néha elmegyünk, és közben sétálunk egyet a párommal.
És mi van, ha beüt a ménkű? 🙂
Azért telefonon vagyok, természetesen. 🙂
Kik a személyes kedvenceid, szakmai szempontból, akikkel kimagaslóan jó és egyszerű együttműködni?
Ha az előadásokat vesszük, mindenképp ide sorolnám Müller Pétert, Csernus Imrét, Bagdy Emőkét, a zenei vonalon pedig Presser Gábort, Rúzsa Magdit, ők mindketten a szívügyem, nagyon-nagyon profik.
Rengeteg minden van már mögötted, valószínűleg még több előtted. Milyenek ezen a területen az ambícióid?
Magyarországról már szinte nincs senki, akit ne szerveztünk volna a Felvidéken. Kivéve mondjuk az Omegát, mert őket a konkurencia szervezi. A Kürti Borfesztiválra pedig elhoztuk a Boney M.-et, a Saragossa Bandet, úgyhogy már van úgymond külföldiekkel is tapasztalatom. Nehéz új kihívásokat találni a régióban, pláne az említett „rántott húsos” történet miatt. Rengeteg könnyedebb akció van, jazzkoncertek például, amire volna némi kereslet, de az nem elég nagy.
Zárszóként említs néhány rendezvényeteket a közeljövőből!
Novemberben lesz Rúzsa Magdi négy állomásos turnéja, Dunaszerdahely, Komárom, Érsekújvár és Kassa érintésével, de hozunk színházi előadásokat (Hyppolit, a lakáj, Páratlan páros) Komáromba, emellett számíthattok karácsonyi koncertekre, valamint Csernus Imrére és Bagdy Emőkére is. 🙂
