Fotók: Horen Instagram: @rokkorokush
Rókusunk igazán örülhet, hogy nem néhány évszázaddal korábban született, mert akkor állandóan faggyútól lenne maszatos a szája. De még annak is, hogy nem néhány évtizeddel ezelőtt, mert akkor meg az izzó besütné a szájába a nyelvét.
Rókus a huszonegyedik század, annak is második évtizede végének alfa generációs gyermeke, így már biztonságosan, sőt, magabiztosan táplálkozhat a fénnyel!
No, nem úgy, mint valamelyik megment szektavezér, aki ezzel helyettesíti a jó kis tízórait meg az uzsonnát, sőt, nem is úgy, mint a 2010-es évek tinijei, akik így hívták azt (netán ez továbbra is divat?), amikor szódásszifonból tolták a vodkát, aztán hajnalig villogtak. Hanem úgy, hogy abból valami maradandó élmény szülessen: ha nem is neki, de legalább a szülei számára!
Ha visszaugrunk néhány hónapot az időben, Rókink első fénylő barátja a digesztor tompa fénye lett. Tavasszal még ez jelentette számunkra a fényt az alagút végén, na meg a zakatoló masina, mely Rókit elszenderítette.
Röviddel később a nappalink polipszerű hatlövetűje lett a cimborája, melynek csápjait meglengetve izgalmas fényszimfóniát kaptunk – a még csak háton fekvő csemeténk pedig sugárzó tekintettel figyelte a szentjánosbogárként kóválygó fénygömböket.
Ma ugyanezekkel a lógó izzókkal úgy bánik, mint egyszeri búcsús retro hullámvasutas a függőlabdával! Kíméletlenül!
Van egy polcra csíptethető, hajlítható kis lámpácskánk, melynek Rókink az elmúlt hetekben eszeveszettül udvarol. Ha diplomatikus szeretnék maradni, akkor azt mondom, egyelőre nem minden szituációban úriember, időnként egy kimondottan nyomulós macsó stílusában kóstolja meg kiválasztottját – hogy csak úgy vörösen izzik tőle a szája! Ezt a mesterséget még úgy is átveszem vele, noha kétlem, hogy e téren hallgatna őszülő faterja tanácsaira.
Az apró lámpa hangulatos fényében mindenesetre Rókink olyannyira újraéled elalvás előtt, mint akiben épp elemet cseréltek. Ugyanilyen hatása csak az anyatejnek van, melynek Rókink ugyancsak kiváló, elismert kutatója. Kóstolta már a ciciből hagyományos módon, ahogy bármely szoptatós képen megjelenik; aztán néhány unortodox módszerrel is, az óramutató járásával megegyező, illetve ellentétes forgásban, széttaposva a szembejövő akadályokat, mint például Anyuci feje; vagy mintha épp szívószállal tolná a limonádét, tulajdonképpen már csak kézen állva nem teljesítette a leckét.
Ha pedig a lámpa nem az udvarlás pillanatnyi célpontja, akkor egy igazi buddy, amolyan haver, akivel együtt lehet mókázni. Különösen, ha fémből van a burája! Az elmúlt hetekben ugyanis ismét sikerült felcsillantanom Róki szemeit olyasmi iránt, amit valószínűleg később még magam is megbánok.
A nagy felfedezéseket – ugye – mindig a véletlen szüli, és egy alkalommal, amikor az ágyunkról felfele dobáltam egy műanyag karikát, az nekikoccant a lámpaburának, Róki pedig azt hatalmas mosollyal jutalmazta. Innentől a lámpa lett a célpont, a műkarikát pedig idővel főzőkanálra cseréltük, sőt, Róki most már magasba emelve maga csörömpöl/harangozik (nem kívánt törlendő) és gyártja néhány másodperces privát kakofóniáit.
Roki talán mindannyiunknál jobban várja a telet. Egyrészt mert akkor van a szülinapja, másrészt pedig akkor mulathat, kacérkodhat, dévajkodhat a legtöbbet aktuális pajtásaival. Számunkra ez pedig már a szó szoros értelmében a fényt jelenti az alagút másik végén.
Nem az, amelyik felé mi próbálunk a bébipokolból kirohanni, hanem az, amely szerelvényünk elején ékeskedik, mellyel épp mi és Róki, a masiniszta egymásba kapaszkodva, prüszkölve és dudálva zakatolunk át a csupa felfedeznivalóval kecsegtető ismeretlen világegyetemen.