Kedves barna hajú lány!
Neked fogalmazom most e levelem, ami – remélem – épségben, egészségben talál. Neked, akiről azt hittem, hogy a pozsonyi kolléganőm vagy, aztán pedig azt, hogy a szembeszomszéd lánya, majd azon gondolkodtam, hogy a volt egyetemi csoporttársam, vagy a sarki bolt eladója, vagy az egyik távoli ismerősöm unokatestvére, vagy a volt kosarastársam. De nem, nem. Te egyikük sem voltál.
Neked, akinek a járása is olyan hátulról, mint az ismerőseimé. Amit nem is értek, hiszen elvileg mindenki egyedi. De a járás biztosan.
Most elbizonytalanodtam ebben, amikor megláttalak Dunaszerdahely sétálóutcáján, kezedben szatyrokkal siettél el előttem, az arcodat már nem is láttam, csak hátulról figyeltelek meg igazán. Több másodpercig tartott, mire rájöttem, mégsem ismerlek. Pedig tényleg azt hittem.
Olyan sok hosszú barna hajú lány van, ne haragudj rám. Pedig igyekszem én is követni a divatot, trendi lenni. Igazán.
Őszintén megvallva ledöbbentett, hogy ennyire bizonytalan vagyok, pedig remek járás- és emberfelismerőnek tartom magam. Akárki megmondhatja. Mégis. S ez az elbizonytalanodás nagyon rosszat tett. Nem megy ki a fejemből az eset.
Te, szép, csinos, barna hajú lány, miért nem vagy kicsit egyedibb? Olyan egyformának tűntök messziről és ezért olyan könnyen összekeverlek Titeket. Pedig, mondoooom, ez nem lehetséges, mert remek beépített biológiai felismerő rendszerem van!
Kedves barna hajú lányok, olyan szépek és egyediek vagytok, higgyétek el! Miért akartok akkor mégis olyan egyformák lenni?
