NYITÓKÉP: NÉMETH SÁNDOR (KARAFFA ATTILA KÉPARCHÍVUMA)
Dunaszerdahely szívében járunk, ott, ahol a déli harangszó elkergeti a galambokat a torony ablakából, és bevonzza a látogatókat a kurta Nemesszeg felől. Akkora a tér, mint maga a város, hisz’ egy kisvárosnak a szíve sem nagy, ám az élet benne igenis eleven. Ott, hol a placcon szó szót követ, citerázik a szél a csarnokok oszlopain, és aki betéved a templomba áthatja az ódon falak illata. A kéthajós Isten háza előtt szobrozok egy ideje, Szent Miklóssal, a Szeplőtelen Szűzzel, az Atyával és az ő Fiával, nameg egy galambbal melyet nem rettentett el a mázsás súlyú harang mély lüktetése. Bimm-bamm, bimm-bamm… Szentlélek…
Kővé dermedt galamb képében kitárta oltalmazó szárnyait. Körös-körül a tér panel paravánja, vagy öt-hat emeletnyi, de mondhatnám Szerdahely Berlini falnának is, okkal. Rejtekhelyül egy ideológia zárta be Szent György templomát. S mert ez a paraván – mostanra már szinte para„vén” – megkopott rég, szorgos munkások színezik újra éppen.
Színében egyszersmind egybeolvad a templommal, melynek toronycsúcsa kikandikál felette. De jó volna egyszer felmenni oda, megnézni az 1922-ben született öreg harangot! Miért mondja a rádió délidőben, hogy a templomokban harang lakik? Ki öntötte, hogy menekült meg az idők viszontagságai elől? Akinek ilyen szép hangja van, lelke is akad, s tán’ beszélni is tud.
Ő valóban naponta szól hozzánk, mégsem ismerjük személyesen. Ilyenek hát a harangok, elbújnak a kíváncsi tekinteteket elől, csak a hangjukat engedik ki.
Nézegetem ezt a tornyot, ahogy délcegen áll a tér közepén. A négyszög alakú vaskos toronynak csak egy kis része nyúlik be a templom testébe, s a torony gótikus sisakját annak négy fia öleli körbe. Együtt vannak évszázadok óta, de a négy fiú ilyen törpe maradt örök időkre. Pont olyanok, mint a régi képeken, bár éltemben már átöltöztek párszor.
Csupán az apjuk sapkája maradt olyan amilyen, nyolcszög alakú szürke eminenciás. Mit érne a torony óra nélkül, négy is van benne, nagyjából pontosan járnak. Járnak is, kelnek is. Ne legyünk telhetetlenek, toronyórát lánccal azért ne óhajtsunk mindenáron! Kapzsi embernek mondják, azt’ mit kezdene otthon ekkora kattogó monstrummal?
A templom bejáratával szemben annak fiatal kuzinja áll, benne nem lakik harang, esetleg marcipánból.
Csábító illatokat hoz felőle a szél és ez a fuvallat megtáncoltat pár falevelet, majd odébb lerakja egy kupacban. Azt gondolná az ember, takarítani van kedve, újból és újból belekap, szüntelenül. Még csak nem is fárad bele a munkába, majd a templom körüli bokrok végleg megállítják a félig szétporladt avart. Egykor kőfal vette körül, most csupán bokor, de lám az is óvja, védi szerdahelyi várként. Előttem egy táblán azok nevei, akiket nemrég szólított magához az Úr. Emlékszem, míg nagyanyám a téren lakott, naponta meg kellett nézni, hogy: „ki ment el, hány éves volt, és mit hagyott ránk?”. Aztán egy dupla gombócos fagyival együtt átadtuk a friss információkat.
A tér kapuja alatt itt ott elsuhan pár autó, utazók, ahogy Vámbéry volt egykoron. Innen indult meghódítani a titokzatos Ázsiát, fellelni a magyarok eredetét.
Éppen félórát üt a templom harangja, egyet kondul szelíden. Egy kisfiú bukkan fel a csarnok oszlopainál, ötéves forma lehet. Apró biciklijét tolja a járókelők között, majd az üres terepen felpattan rá. Apjával lehet, aki a nyereg hátsó részét megmarkolja, kétségtelen jelét adva annak, hogy a kis lurkó éppen kerékpározni tanul. Pár méteren futva követi, aztán szabadjára engedi, a gyerek pedig kissé esetlenül pont Vámbéry mellszobra felé kacsázik a járgányával. Nem is az utat figyeli maga előtt, inkább az álláson azt munkást, aki egy vödör festéket húz fel kötélen. („Szent József könyörögj érettünk!” – most nyer értelmet az Öregharang felirata.)
Apja rászól, a gyerek korrigálja útját, két oszlop közé pont befér, majd lefékez fél méterrel a fal előtt. Minden szentnek maga felé hajlik a keze – tartja a mondás -, de most József, György, sőt István is vigyázott a kölyökre, annyi Szent.
Szent György lovas szobra ott van a főoltár tetején, ahogy éppen felnyársalja a sárkányt. Magán az oltáron pedig Mária mennybevitele.
Szent István a mellékoltáron kapott helyet, na de ehhez már nem elég csak bekukkantani a templom ajtaján. A mellékhajó vakablakán, meg felesleges. Világos?! Egyébként minden szobornak külön története van, és aszerint éppen melyik mit csinál jelentése is. A Szeplőtelen Szűz például egyik lábával kígyót tapos, a másikkal egy félholdon áll. Annyi itt a látnivaló, hogy két pillanat sem elég hozzá. Már kora ifjú időmben körbejártam, rácsodálkoztam egyik-másikra. Akkor még több szobor volt a templom körül, mára páran odébbálltak. Annyi a tér, amennyit átélsz benne. Nos én megtettem párszor, most is, ahogy itt szobroztam, felidézve ismét a város szívének dobbanását. Minden más már a történészek dolga…
Az ember könnyen elviseli azt, amihez gyerekkorában hozzászokott. (Vámbéry Ármin – Küzdelmeim)
(Roberto)
