Egy évvel a katonai szolgálat után és pár nap híján egy évvel a történelmi DAC–Bayern meccs után mi, fiatalok élveztük a szabadságot. Dunaszerdahelyen akkor is csinosak voltak a lányok, a Partizába és a Hotel Dunajba jártünk sörre, ahol bažant volt a menü és a legmenőbb autó az ezerötös Lada volt akkoriban. Munkába kötelező volt járni, féltünk a főnökünktől, a péntek esti rendőri igazoltatástól, és a vasárnapi meccs rendfenntartói a DAC-stadionban 1-2 kövér rendőrfőnökből állt.
Szóval így teltek a napjaink, amikor valami szokatlan történt. Először csak a munkában reggeli közben beszélgettek az idősebb villanyszerelők, hogy egyre nagyobb tömegek mozdulnak meg Prágában, később már a televízióban (nekünk fekete-fehér volt) is látni lehetett, hogy a „bársonyos forradalom” elkezdődött.
Ki kell menni a térre, mert Dunaszerdahelyen is csatlakoznak az akkoriban már napok óta tartó prágai tüntetéssorozathoz, terjedt szájról szájra a cégudvaron.
Húha, jó buli lesz, hiszen ez olyan szokatlan, és még sosem tüntettünk semmi ellen! – nevetgéltünk kábeltekerés közben.
Meglepően sokan jöttek össze a dunaszerdahelyi városi művelődési központ előtti téren. Az Agrostav, az OSP, az Ister, a Cukorgyár, a Mäsokombinát, az Agrofrigor, a ZŤS stb. alkalmazásában álló dolgozók, idősebbek és fiatalok vegyesen várták, mi fog történni.
A színpadra szónokok léptek, legtöbbjük kalapban és hosszabb kabátban, és papírról olvasták a mondandójukat.
A nép üvölt. Demokráciát, demokráciát, amin mi, fiatalok jókat mosolygunk, hiszen azt sem tudjuk, mi az. Közben Mazsi lenget egy zászlót a színpadon, aki már abban az időben kb. 6 évet letudott az életéből Lipótváron. A szónokok láttán többünknek Petőfi Talpra magyar című verse jut az eszünkbe. Talán még egy hordó is kellene, amire fel lehetne állni. Fokozódik a hangulat, mellettem Szűcs Gyula villanyszerelő mester kapja elő kulcscsomóját és rázza, hiszen ez volt a jelképes ébresztő. Demokráciát, demokráciát…
Sokunknak nem volt kulcscsomója, hiszen csak egy ajtónk volt bezárva a lakótelepi panelházban. A lépcsőházba bárki bemehetett, a pince szinte tárva volt, és még a munkahelyi öltözőszekrényt sem lakatoltuk. Nem nagyon kellett.
Lassan a tüntető tömeg is szétszéledt. Siettek az autóbuszra az emberek, mosolyogva beszéltünk a történtekről és vártuk, hogy Betka néni felszolgálja az esti sörünket.
Azóta eltelt 30 év, nekem lett kulcscsomóm, a lépcsőházba is kóddal kell bejutnom, és néhány akkor színpadra lépő szónokutód, nagy, fekete autóval járkál Dunaszerdahelyen.
Demokráciát, demokráciát…
