A povýšovačka (félévenkénti felavatás) után lazább napok következtek, és természetesen még mi voltunk a legfiatalabb évjárat a kaszárnyában, de már az újoncok töltötték a „prímačot”, avagy az egyhónapos felkészítést. Tudtuk, napok kérdése és érkeznek, ami azt jelentette, hogy szinte teljesen mentesítve leszünk a szolgálatok nagy részétől, ami a sörért való járást, az esti kaja elkészítését, a krumplipucolást és takarítást illette.
Az írás megjelent a Klikkout 2019/11. számában.
Ebben az időszakban sem parancsolták meg mazákjaink a teendőket, de mi ösztönösen tudtuk az íratlan szabályokat, amik már hosszú évek óta szinte kőbe voltak vésve a bartošovicei „hármason”.
Annyit még hozzátennék a kaszárnyában működő rendszert illetően, hogy a mi szuprákjaink (másfél évvel előbb rukkoltak) éppen a sabinovi börtönbüntetésüket töltötték, mert egy fiatal nem bírta a kiképzést, és főbe lőtte magát Kalasnyikovval. Nem teljesen, de bebizonyosodott a šikanovanie, ami elég kemény börtönbüntetést vont maga után.
Elérkezett a nap, és ahogy fél éve mi érkeztünk, jöttek a zobákok. Szép sorban, hálózsákjaikba pakolva ugráltak le a teherautóról, és ugyanolyan tétován bámultak, mint ahogy mi is tettük annak idején. Mustrálgattuk őket és konstatáltuk, egész jó a felhozatal, már ami a fizikumukat illette. Csehszlovákia minden irányából jöttek, de magyar egy sem volt közöttük.
A napok múlásával kiderült, kik azok, akik maximálisan megbízhatóak és melyikük rizikós. Jó évjárat volt, mert egytől egyig mindegyik megértette, hogy ez itt „mazácká vojna”, tehát rájuk hárul minden.
Személy szerint nekünk, akik fél évvel idősebbek voltunk, nem volt jogunk parancsolni, de megtették helyettünk a mazákjaik, és itt már teljesen más katonaság kezdődött számunkra.
Itt szeretném megemlíteni, hogy a kaszárnyánk 3 részből állt. Az A részben, ami a faluban lévő emeletes lakótömböket jelentette, laktak a hivatásos katonák és családjaik. A B részben voltak a katonák, a C részben pedig a 11 méteres rakéták, melyeket minden este készenlétbe kellett helyezni, mert mi biztosítottuk a légvédelmet Ostravának, Hradec Královénak, Olomoucnak, de még Uherské Hradištének is. A C rész 2,5 méteres betonkerítéssel, őrjáratnak kialakított sávval és egy villanykerítéssel volt védve, ami 15 ezer volttal volt ellátva, és amikor meg kellett kerülni, pontosan 3,6 kilométert kellett gyalogolni.
Lassan jött a tavasz, gyönyörű napsütéses idők voltak, én pedig többször írattam be magam 24 órás őrjáratra két fiatallal és egy fél évvel idősebb őrparancsnokkal. Tehát napközben kint voltam a természetben, éjjel pedig kimentek helyettünk a fiatalok, míg mi szunyáltunk.
Egy gyönyörű napon, madárcsiripelés közepette, jól beuzsonnázva kint sétáltam a kigyúrt ösvényen, mikor eszembe jutott, nincs is innen olyan messze a „kompresszor”, és pani Komprová biztos jó habosra csapolja a krušoviceit. Megcsavargattam a legközelebb elhelyezett telefont, amivel jelezni tudtuk, éppen melyik részen őrködünk:
– No čo je Szigi? – kérdezte egy nyitrai srác.
– Majd adok neked olyan čo je-t, hogy belebolondulsz! – szóltam vissza magyarul. – Kapcsold ki a kerítést! – mondom neki.
– Mi van? – kérdezte szinte ordítva.
–Kapcsold ki a kerítést és 2 óra múlva kapcsold vissza, de pontos legyél! – mondtam én.
– Ki van! – mondta a kagylóba kérdezés nélkül, de szinte láttam az arckifejezését magam előtt.
Leakasztottam a fegyvert a vállamról, a fémcsövet belefúrtam a puha földbe, és a tus alatti résszel zárlatoltam a 15 ezer voltot. Éjjel, mikor nedves volt a fű, bizony nem egy nyusziból lett sült tapsifüles.
Zárlat kész, kerítés átlépve, és már ballagtam is a délutáni beöntésre. Visszafelé kicsit szednem kellett a lábam, mert a 2 óra lassan letelni látszott, de minden a terv szerint haladt.
Na, így védtük mi a hazát, 1987 tavaszán, amikor már gőzerővel készítettek fel bennünket Kazahsztánra, ahol már nem volt mellébeszélés.
De azt majd később…
