NYITÓKÉP: KERTÉSZ LÁSZLÓ
Pedig csak 90 percen múlt az egész, 90 árva perc az örökkévalóságnak. Ha értékelnem kellene a magyar labdarúgó-válogatott ténykedését az Eb-selejtezők végeztével, mindenképpen felemás jelzővel illetném. Persze, én sem vagyok vak, látom, amit Rossi mester és rajtam kívül még több millióan, hogy a mostani felállás szerint nem vágtuk ki a rezet, épphogy kissé megkarcoltuk. Okoskodni sem szeretnék, hogy hol ment el a történetet, de egy szóra mégis megállnék nemzeti csapatunk felett.
Biztos vagyok benne, ha Walesben nyertünk volna, ezek a fiúk most nemzeti hősök lennének, de így savanyú a szőlő sokunk számára. Néha viszont már olyanokat olvasok, amitől kiakad a jóérzésem megedzett mutatója, és erre bizony reagálnom illik. Magyar magyart szidni kiválóan megtanult, viszont ha lenne egy felmérés az egyszerű emberek között, hogy a külhoni vagy az Anyaországi nemzettársainknak fontosabb a magyar foci jelen pillanatban, bizony érdekesen ingadozna a statisztika görbéje. És nem csak az.
Olykor sóvárgok utána, hogy csak egy napra bőrömbe bújhatna az az anyaországi, aki velünk riogat, mivel a politikusok félremagyaráztak.
Milyen érdekes szó: félremagyaráz. Minden benne van. Sajnos! Na de maradjunk a focinál. A magyar focinál, ami sz@r, de így sz@rostul is a miénk. Ennyit tudunk jelenleg, volt már jobb, és lesz is, de most ez van. El is lehet fordulni, idegen ország kirakatcsapatának szurkolni (sicc!). Semmi alázat sincs egyesekben, amikor a magyar focit szidja, s továbbmenve egyben a magyar nemzetet is korholja! Olvasom, hogy minek a stadionok, és itt Szerdahelyen sem kéne ugrálnunk, hiszen az ő adójukból kenegetnek libazsírral minket. Olvasom, hogy aki ironikusan megjegyzi: „itt mindig csak magyar leszek, amott meg szlovák”, na az már áruló. Lóf@szt kedveskéim, nem értitek a sorok közt megbújó fájdalmat, vagy urambocsá’ a szégyenérzetet.
Az egyik magyar rádió kabaréműsorában jegyezték meg frappánsan: magyarok határon innen és túl, nameg a határon.
Magyarázzam, mit jelent? Szóval úgy vettem észre, hogy a külhoni magyarságnak fényévekkel nagyobb a magyar fociba vetett bizalma, még így is, hogy „elég sz@r”. Még így vesztesen is! Az új Puskás Aréna megnyitóján mennyi külhoni magyar lehetett? Sok, nagyon sok, ahogy bármelyik válogatott meccsen! Istenem, miért nem lettem politológus, vagy valamilyen más „mókus”, hogy tudományosan leírjam miben rejlik ez a kötődés! Kiakadunk, ha valaki nem áll fel a Nélküled alatt (joggal persze), másnap viszont megtesszük ugyanazt, leköpünk egy erdélyit, semmibe nézzük a délvidékit.
A magyar nemzeti tizenegyet sosem lehet határok közé zárni, 15 millió magyaré az a meggypiros mez! Csak az a „kinti” 5 milla érez valami mást is, valamit, amit nehéz leírni, de könnyű érezni.
Nagyjából olyasvalamit, mint egy elveszett kisgyerek, aki az utcán keresi édesanyját, és mikor megpillantja, átöleli. Mindkettejük megkönnyebbül, a reménytelenség egycsapásra boldogságba vált. A gyerek féltő szorításban nem engedné el soha az anyját, ám itt jön a csavar! Az utca túloldaláról rámordul pár szabadszájú: mit képzelsz?, anyád az én adómból szeret!
Megint elkalandoztam, de mentségemre legyen mondva, gyakran látok olyan összefüggéseket, amiket mások talán nem vesznek eszre.
Kikaptunk Walesben, nem jutottunk ki az Eb-re. Tudom, „zselézett hajú, agyontetovált manökenek” képviselik az országot. Ok. Van még kiskapu, de vannak károgók is. Teszem azt, márciusban csoda történik, akkor mi lesz? Akkor ezek a semmirekellők 90 perc alatt ismét hősök lesznek? És te, aki a kettő közt köpödtél jobbra-balra, te mi leszel? Elmondom én: hitetlen kufár! Ember küzdj és bízva bízzál! Mindörökké! Annyi vész érte már ezt a nemzetet és annyiszor verte balsors, hogy luxus hitetlen kufárnak lenni. Ha a Mohácsi csata idején lett volna fészbuk, mára kihaltunk volna. De előtte még kitöröljük II. Lajost az ismerőseink közül. Biztos, ami biztos…
A 2016-os Eb-re nem jutottunk ki egyeneságon, szapulták is rendesen a fiúkat. Aztán jött az álomsorsolás… és bepöcköltük, betuszkoltuk, bepattintottuk. Majd az Eb-ről hazaérkező csapat megtöltötte a teret…
(Roberto)
