NYITÓKÉP: MAJDA D. (KARAFFA ATTILA KÉPARCHÍVUMA)
A dunaszerdahelyi társadalmi élet legforgalmasabb helyén járunk, és mint ilyen, már régen megérdemelne saját elnevezést. A köztudatban évtizedek óta csupán Városi Művelődési Központ előtti térként szerepel, középütt az arculatát meghatározó szökőkúttal. Talán nincs olyan környékbeli, aki életében legalább egyszer ne ült volna a „három grácia” előtt, ha másért nem, megpihenni az árnyat adó fák ölelésében. És igen, a három hölgy alakja a szökőkút közepén már a múltban is találkozóhely, amolyan szerdahelyi checkpoint volt fiatal pároknak és babakocsit toló anyukáknak egyaránt.
Egy időben a szökőkút is zenélt, de maga a tér gyakran ad és adott helyet zenekaroknak, nyárvégi csinnadrattáknak, vagy éppen a karácsonyi ünnepek közeledtével, forraltboros, mézeskalácsos énekeknek. Harminc éve „kulcsok zenéltek” itt, nyolcadikos alapiskolásként éltem át a bársonyos forradalmat, melynek apropóján most megidézem a hely hangulatát, tavasztól őszig, nyárelőtől a téli időszakig. Az első nagygyűlések még a kultúrház hátsó részében voltak, ám hamar kicsinek bizonyult a sok embernek az a talpalatnyi terület.
Lehetne mondjuk Négy évszak a tér neve vagy Tündér Ilona kertje?
Többször leírtam már, hogy személyes élmények is kötnek ide, hiszen anyai nagyapám volt az épület gondnoka és mindenese egy személyben. A fordulatot már nem élte meg, nem hallhatta a kulcsok zengését, ami ébresztőleg hatott egy alvó társadalom értelmiségére és munkásosztályára egyaránt. Takarodót fújt egy berögzült ideológia tagjainak, akik vér és harc nélkül adták át helyüket a demokrácia hajnalán mindazoknak, akik lépni mertek az ügy érdekében.
Akkor a szabadság szele sokunkat megrészegített, ma már tudjuk, vér és harc nélkül nincs valódi forradalom. Az a bársonyos csak egy fordulatot hozott, ami elég volt a változáshoz, viszont a bűnösök sosem bűnhődtek, és a már nem éppen fiatal demokrácia még mindig képtelen utolérni negyven év lemaradást.
A VMK előtti téren állok, azóta átalakult, új fazont kapott. Nyolcvankilencben hamar beköszöntött a tél Szerdahelyen is.
Amire még emlékszem, hogy vékony tornacipőben tipródok a tömegben, és valójában fogalmam sincs, mi folyik éppen. Szónokok szónokolnak, ahogy a papok papolnak, és a három grácia mindent lát, mindent hall. Talán mégis Tünde Ilona az három személyben és a Kukorica Jancsit várja randevúra. Harminc év eltelt, de még mindig várja, hátha végre eljön az ő szerelme.
Novembert meghazudtoló napos idő van Szerdahelyen, „Európa csendes, újra csendes, elzúgtak forradalmai…” – írta a költő 1849-ben, s írom én is harminc évvel nyolcvankilenc után. A szökőkút is csendes, már téli álmára készül. Lassan átadja magát az adventi koszorúnak, a három hölgy pedig fenyőágba öltözik.
Lehetne a tér neve November 17-e tér, csak az valahogy nem passzolna Szerdahelyhez. Talán csak én gondolom így?
’89 decemberében már Tőkés Lászlóért imádkoztunk ugyanitt, egy zöld lobogó mellett mécsesekkel, Erdélyért, és az ott élő nemzettársainkért. Pár évvel a mécsesek lángja előtt a VMK szintén lángba borult, nagyapámat meghurcolták miatta a szervek, persze ártatlanul. A Csaplár Benedek VMK, ahogy napjainkban hivatalosan hívják pontosan annyi idős, mint e sorok írója.
Lényegében egy iksszel öregebb, mint az előtte elterülő tér, a zöld övezet, na meg a három grácia. Bár hölgyek esetében illetlenség a korukat firtatni, rajtuk ugyan nem fogott az idő. Megannyi koncertet végighallgattak, és bizonyára jópár gyerek körbefutotta az évtizedek során. Most is, ahogy itt állok, a szökőkút kiszáradt medrével ismerkedne egy srác, miközben az édesanyja kocsiban tolja a testvérét. Felmászni neki éppoly kihívás, mint a Holdra szállás, egy kis lépés, majd jöhet a nagy ugrás.
Szép, szép, de egy szökőkutat a víz tölti meg igazán élettel, csobogása akár a szívdobogás… Na majd tavasszal!
Legutóbb mikor itt jártunk, lampionos felvonulás miatt telt meg a tért. A színes, világító gömbök sokasága több száz embert vonzott, köztük főleg gyerekek, akik valószínűleg mit sem sejtettek az akció valódi küldetéséből. Pont, mint én akkor nyolcvankilencben. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy a park szélén, a korzó felőli részén állt egy gesztenyefa, aminek helyén azóta fenyőfákat ültettek, és mostanra karomnyi vastagságúra terebélyesedtek ágai.
Ezen a részen a karácsony közeledtével apró istállókban a betlehem világa köszön vissza ránk, ahol a jászol körül megelevenedik Jézus születése. A meghitt történet csak egy a sok közül, amely idecsalogatja az embereket erre a helyre, melynek „csak” VMK előtti tér a neve, pedig három tündér is lakik benne, akik sosem fáznak.
(Roberto)
ELŐZŐ RÉSZEK
SZERDAHELYI KÉPESLAPOK