A cikk megjelent a Klikk Out 2019/11. számában.
Bizonyára mindenki hallott már a placebohatásról, és nagyjából tudja is, hogy mit takar: a beteg ember jobban fogja érezni magát, ha gyógyszert kap problémájára az orvostól, akiben megbízik. Még akkor is, ha a szerben, amit kap, valójában semmilyen hatóanyag sincsen. Persze feltéve, hogy a beteg ez utóbbiról nem tud… A placebohatás az egyik legjobb magyarázat arra, hogy az emberek miért esküsznek mégis a különböző bizonyítottan hatástalan terápiákra. A saját agyunk hihetetlen hatékonysággal képes becsapni minket, de csupán erről van szó? Hogyan is működik a placebohatás, hogyan használták ki az orvoslás során, és hol vannak felhasználásának a határai?
Rengeteg leírt esetet ismerünk, melyek a placebohatás elképesztő erejéről tesznek tanúbizonyságot. A második világháború idején például egy nővér kifogyott a morfiumból, de nem volt szíve ezt elárulni a rosszabbnál rosszabb állapotban kezei közé kerülő sérült katonáknak. Sós vizet adott be nekik, amelyről azt hazudta, morfium, a katonák pedig többé nem panaszkodtak fájdalmakra. Henry Beecher amerikai aneszteziológus is hasonlóképp járt: ő egy teljes operációt végzett el így, de vannak beszámolók amputációkról is, melyeket valódi érzéstelenítés hiányában folytattak le.
Dr. Paul A. Offit, Killing Us Softly című könyvében ír le egy sor érdekes felfedezést ezzel a jelenséggel kapcsolatban. A tudósok sokáig úgy gondolták, hogy a placebohatás egyedül „fejben dől el”, azaz az agyunk egyszerűen minket és önmagát „becsapva” nem, vagy kevésbé érzékeli a fájdalmat. Kiderült azonban, hogy nem pusztán erről van szó: a placebohatás következtében a fájdalom valóban enyhülhet!
De hogyan lehetséges ez? A leghatékonyabb fájdalomcsillapító szer máig a morfium. Rabi Simantov és Solomon Snyder a 70-es években fedezte fel, melyik az a receptor, amely megköti a morfiumot. Rájöttek arra is, hogy nemcsak ezzel, hanem más kémiai anyagokkal is képes kötést alkotni: például az ember szervezete által termelt endorfin nevű hormonnal. Endorfin akkor szabadul fel, mikor a testet olyan különböző külső hatások érik, mint a fájdalom, egy jó csípős kaja, testmozgás, vagy akár az orgazmus. Például ennek a hormonnak az egyébként kellemetlen tűszúrások miatti felszabadulása lehet az oka, hogy az akupunktúrás kezelés hatására némileg valóban csökken a fájdalom. Pont ezért a hatás szempontjából mindegy is, hogy „valódi” akupunktúrás pontokba szúrnak-e, vagy „valódi” akupunktúrás tűkkel. Ám itt a 22-es csapdája: amennyiben az ember tudja, hogy valami csupán placebóként működik, az megszűnik működni úgy egyáltalán: ezért kell a körítés a módszer ősi eredetéről, illetve az egész rituális jellege.
A rovat korábbi cikkei:
Amikor roppantul fáj – A csontkovácsolásról
A sikér titka, avagy miért (ne) parázz a gluténtól?
A csoda C-vel kezdődik
Nem mintha szurkálódni akarnék… – Az akupunktúráról
Édes kis semmiség – Homeopátia a kísérletek mérlegén (II. rész)
Édes kis semmiség – A homeopátia eredete (I. rész)
Egy kis oltás
Offit ír egy másik nagyon érdekes kísérletről is, melyet Robert Ader és Nicholas Cohen folytattak le a rochesteri orvosi egyetemen szintén a 70-es években. Nekik sikerült bebizonyítaniuk, hogy kondicionálással meg lehet „tanítani” a szervezetet az immunreakció elnyomására. A kondicionálás klasszikus példája Pavlov kutyákkal végzett kísérletsora. Bizonyára rémlik a suliból a sztori: az eb evés előtt mindig csengőszót hallott, mígnem már akkor is elindult a csengő hangjára a nyáltermelése, mikor nem is volt előtte a kaja. Aderék patkányokkal dolgoztak: birkák vörösvérsejtjeit fecskendezték beléjük, mellyel egy időben cukros vizet kaptak, s a várt reakcióval megegyezően antitesteket termeltek az idegen sejtek ellen. Egy másik csoport patkány cukros vizébe azonban egy immunválaszt elnyomó szert csempésztek, ezért ők nem termeltek antitesteket. Itt jön a csavar: többszöri beoltás és cukros víz kombó után az immunoszupresszánst már nem adták hozzá a cukros vízhez, ám az már enélkül is megakadályozta az immunválaszt: a patkányok „megtanulták” elnyomni az immunrendszerüket. A tudósok maguk sem nagyon akartak hinni saját eredményeiknek, de a kísérlet megismétlései rendre igazolták ezeket.
Az elvárásaink nagy kihatással vannak egy terápia hatékonyságára, illetve a lelki folyamatok is hatnak a testi állapotunkra. 1957-ben a John Hopkins Kórházban pszichológiai teszteknek vetették alá a Fort Detrick támaszpont legénységét. Kicsivel később influenzajárvány söpört végig a katonák között, s kimutatták, hogy a depresszióban szenvedők körében nemcsak hosszabb lefolyású volt a betegség, de komolyabb tünetekkel is járt. A Harvard Egyetem tudósainak egy kísérlete pedig szintén az elvárások fontosságára mutatott rá. Ebben 84 takarítónő vett részt, akiket 2 csoportra osztottak. Az első csoportban a nőket azzal inspirálták, hogy elmondták, milyen jó testedzésnek számít a takarítás, így az egészségük szempontjából is jót tesz ez a fajta munka, a kontrollcsoport viszont nem kapott ilyesfajta felvilágosítást. Noha mindannyian ugyanazt csinálták, 4 hét múlva az első csoportba tartozó résztvevők nemcsak jobb egészségügyi állapotról számoltak be, hanem még fogytak is, szemben a másik csoportban lévőkkel! Mikor legközelebb halomban áll a mosatlan, a padló meg ragad, gondoljunk erre, hátha kicsit könnyebben fog menni a rendrakás.
Ben Goldacre Rossz tudomány című könyvében pedig arról olvashatunk nagyszerű összefoglalót, hogy a különböző formában beadott placebo mennyire eltérő hatásfokkal rendelkezhet. Daniel Moerman antropológus különböző gyomorfekélygyógyszerek klinikai tesztjeit hasonlította össze, de nem a gyógyszerek, hanem a kontrollcsoportnak beadott placebók érdekelték. Arra jött rá, hogy a napi négyszer adagolt tabletta hatásosabbnak bizonyul, mint a napi kétszer adagolt. Más tesztekből az derült ki, hogy az injekció formájában kapott placebo jobb, mint a tabletta formájában szedett – és általában minél drasztikusabb vagy látványosabb a beavatkozás, annál többet „érez meg” belőle a beteg. Még placebo operációkat is végeztek, méghozzá sikerrel, például térdfájdalmak enyhítésére. A sebészek piszkálódtak kicsit a fájdalom feltételezett helyén, de valójában semmit nem csináltak, azután bevarrták a sebet, a betegek mégis javulásról számoltak be.
Még a cukortabletta színe is számít: Blackwell 1972-es kísérletében az alanyoknak egy hosszú és unalmas előadást kellett végigülniük, miután egy kék vagy rózsaszín pirulát kaptak. Azt mondták nekik, hogy az vagy élénkítő, vagy nyugtató. A kulturális elvárások miatt (a kék a nyugalom színe, a rózsaszín pedig inkább az izgalomé) a rózsaszínű tabletta alkalmasabb volt a figyelem fenntartására. Tudják ezt a gyógyszergyártók is, épp ezért hajlamosak a nyugtatókat kék, zöld, esetleg lila színben piacra dobni, a világos és rikító színeket pedig ellenkező hatást kiváltó gyógyszereknél használják.
Ami pedig végképp kitolás: minél drágább a gyógyszer (vagy annak hitt nem-hatóanyag), annál jobban szerepel a teszteken. Az MIT-n az alanyok két csoportja ugyanazt a „fájdalomcsillapító” cukortablettát kapta, ám az egyiknek azt mondták, darabja 10 centbe kerül, a másiknak pedig, hogy 2 dollár 50 centbe. Utóbbi csoport tagjai a fájdalom nagyobb mértékű enyhüléséről számoltak be. Paradox módon tehát a bizonyítottan hatástalan terápiák is annál jobban látszanak működni, minél több pénzt gombolnak le értük a fogyasztókról.
1987-ben K. B. Thomas azt is bebizonyította, hogy a pácienseknek már az is segít, hogyha egyáltalán kapnak valamilyen diagnózist. Sok esetben ugyanis az orvosok nem találnak semmiféle szervi hibát, a beteg mégsem érzi jól magát. A kísérletben 200-an vettek részt, mind nehezen diagnosztizálható tünetekkel. Felüknek nem adtak egyértelmű diagnózist, két hét múlva mindössze 39%-uk vallotta azt, hogy jobban érzi magát. Ezzel szemben a többiek kaptak valamilyen diagnózist, még ha nem is valósat, s ugyanennyi idő elteltével 64%-uk számolt be a tünetek enyhüléséről. Egyébként az alternatív terapeuták itt előnyben vannak az orvosokkal szemben, tőlük nem is nagyon jön ki az ember válaszok nélkül, és ez már önmagában megnyugtató. Arra sem kényszerülnek, hogy különböző jogi szempontok miatt az esetleges mellékhatásokkal vagy egyéb kellemetlenségekkel riasztgassák az embert, míg az orvosok a beteget a lehető legkatasztrofálisabb végkimenetellel is szembesítik, és aláíratják vele az erről szóló papírt.
Most már tudjuk, hogy a placebohatás nem elhanyagolható dolog, amivel kár is számolni, hanem eléggé markáns állapotjavulást is el lehet érni vele. Azonban hol vannak a határai az etikus felhasználásának a gyógyításban? Erre nem lehet egyértelmű választ adni. Az biztos, hogy valamilyen mértékben minden orvos kihasználja, hiszen már eleve egy fehér köpeny, egy magabiztos kiállás jót tehet a betegnek. Egy nem túl veszélyesen orra bukást produkáló lurkó is abbahagyja a sírást, amikor szülője felveszi, és nyugtatgatja, valamint a kellő hókuszpókusszal bibire kent olcsó arckrém is csodákat tud művelni. A rossz közérzetet medikalizálni, és arra „gyógyszert” adni azonban már kevéssé szerencsés. Ennél súlyosabb a valós problémát hatóanyag nélküli szerrel kezelni, esetleg a beteget lebeszélni arról a gyógyszerről vagy egyéb orvosi eljárásról, mely tényleg segítene rajta.
Ugyanis az, hogy a fájdalomérzet csökkentésében lehet sikeres a placebo, messze nem jelenti azt, hogy helyettesítené mondjuk a dialízist, az inzulint vagy az inhalátort. Ami pedig végképp elfogadhatatlan, az a súlyos betegséggel küzdők és családtagjaik kizsákmányolása. A rovat soron következő cikkében épp erről lesz majd szó.
