NYITÓKÉP, SZÍNES FOTÓK: BÖGI RÓBERT
TERVRAJZOK: KARAFFA ATTILA GYŰJTEMÉNYE
ARCHÍV FELVÉTELEK: KERTÉSZ LÁSZLÓ
Vasutas kifejezésekben kevésbé jártas olvasók számára ez a cím akár becsapós is lehet, ezért rögtön az elején tisztázzuk, a remíz nem egy döntetlennel végződött futballmeccset takar, hanem olyan építményt, melyben mozdonyok „pihennek”. A remíz tulajdonképpen egy szerelőgarázs, úgynevezett mozdonyszín, ahova vonatok vontatásához használt járműveket állítanak be karbantartás, vagy deponálás céljából. A mi esetünkben az eredeti küldetése továbbá, hogy gőzmozdonyok hatalmas, henger alakú tartályát vízzel töltsék fel, így biztosítva a vasúti közlekedést.
Egyszerű működési elvként a vizet a mozdonyokban felforralták, ami által gőz keletkezett, ennek segítségével hajtották a masinákat. A mozdonyokhoz kapcsolt szerkocsikban szén volt, amivel a masinák kazánját táplálták.
Évtizedekkel ezelőtt megváltozott a közlekedési kultúra a Pozsony–Komárom vasúti pályaszakaszon is, sőt a pozsonyi végállomást 1962-ben a Pozsony–Újvárosi pályaudvarra tették át. A hatvanas években a dízelmozdonyok átvették az uralmat, gőzmozdonnyal csupán vasúti múzeumokban találkozhatunk, esetleg időszakosan egy történelmi járat során. Ennek okán a szerdahelyi pályaudvarról eltűnt a mozdonyszín, mivel a nyolcvanas években az amúgy is düledező építmény kormos falait elbontották.
A dunaszerdahelyi vasútállomáson, a pályaudvar komáromi váltókörzetében járunk, ahol egykor a remíz is állt.
Napjainkban csupán a bennfentesek ismerik a helyét, a nyilvánosság csak egy vakvágányt talál az 1-es őrbódé előtt. A hetes vágányról elágazó alig száz méteres szakasz végén tolatóbak jelzi, hogy „elfogyott” a sínpár. Az épületből mostanra semmi sem maradt, és a kézi állítású váltokat motoros biztosító berendezés váltotta fel. Eltűnt a víziállomás is, a mozdonyszín szerelőaknáját feltöltötték, csupán az egykori vasúti berendezés segédállítójának két csonkja éktelenkedik ki a földből pár centire. Ez a funkcionális berendezés a tolatást segítette egykoron, mivel a remíztől a váltókezelőnek nem volt rálátása az ipari vágányokhoz elágazó váltókra.
Az 1-es őrbódéból kitekintve most már jól belátható az állomás, annak idején teljesen más volt a helyzet.
Ahogy az évtizedek során váltották egymást a különféle biztosító berendezések, és a terepviszonyok is változtak csoda, hogy egyáltalán felidézhető a szerdahelyi történelem eme szeglete. A mechanikus jelzők szintén a múltba vesztek, helyükre „óriás nyalókák”, vagyis fényjelző szemaforok kerültek. Az eredeti tervrajzok alapján tudva lévő, hogy a mozdonyszín a Komárom–Szerdahely helyi érdekű vasúthoz (HÉV) tartozott, és még az Osztrák-Magyar Monarchia idején építették.
1896-ban helyezték forgalomba, egy évvel a Pozsonyt Szerdahellyel összekötő pályaszakasz után. A két szakaszt 1904-ben egyesítették Pozsony–Komárom HÉV néven, ám a kilométerezés a mai napig viseli a megosztottság jeleit, mivel a 44 kilométeres pozsonyi szakasz az állomáson belül találkozik (és törik) a másik 53 kilométeres szakasszal. Ezt a találkozási pontot egy kilométerkő jelöli az őrbódé és a vasúti átjáró között.
A történelem tükrében egyedül a régi víztorony láttatja magát a pályaudvaron saját mivoltában, végignézte az öreg állomás épületének bontását, valamint az új, modern kivitelezésű szocialista építmény megjelenését.
Ködös november végi időjárás van, a közeli konténer terminálból egységes szerelvényt vontatnak az egykori remíz melletti vágányon. A tengelyek semmivel sem összehasonlítható „zenéjéből” tudni lehet a többszáz tonna rakomány megérkezett a kiindulóállomásra. Európa legerősebb dízelmozdonya, a Dispolok flottájú, vasutas szlengben Herkulesnek nevezett masina lágy duruzsolását messze elnyomja a fékek csikorgása. Bár a pálya maximális sebessége 80 km/ó, természetesen nagyobb sebességre is képes lenne, ahogy egykor a gőzösök is elpöfögtek bőven 120 felett. A csallóközi vasúti hálózat sosem volt az őrült száguldás helyszíne.
A vasutas lét különös életforma, ahogy gyerekkorában modell vasúttal játszik az ember, felnőve ugyanezt megteheti élesben.
Odafigyelést és precizitást igényel, hiszen a baj csak egy pillanat műve. Elég egy rossz váltóállítás, másodpercnyi figyelmetlenség, de a technika ördöge is lesben áll minduntalan. A szerdahelyi vasúti remíz, vagy ahogyan hivatalosan leírták eleink: „Kétállasú favázas mozdonyszín vízállomással, laktanyával és kézi műhellyel” csupán egy a sok szép emlék közül, mely a vasúthoz köt. Mára a közeli pályamunkások épületének is csak az udvarba vezető „9a” nevű vágánya maradt hírmondónak, ahol a természet visszakövetelte jussát. Az irodahelység és a műhelyek a kétezres években szintén elbontásra kerültek, bokrokkal és gazzal benőve azóta a helyét. Egykor édesapám sok évet lehúzott itt, az udvar közepén egy hatalmas diófa állt, volt hát mit a kalácsba aprítani. 🙂
A két különleges státuszú vágány, a 7a és a 7b megnevezésű sínpár szintén megmaradt, néha vagonokat is beállítanak rájuk, hogy ne érezzék magukat feleslegesnek.
Éppen itt a 7b végén állt egykor a remíz, „Ferencjóska” békebeli korából. A maga idejében impozáns épület számtalan gőzöst látott „vendégül”, majd később dízel mozdonyoknak is oltalmat adott. Végignézhette a bősi vízi erőműhöz vasúton szállított szerelvényeket és a rengeteg bevagonírozott kavicsot, ahogy pár méterre tőle elhaladtak a mostani konténer-terminál irányába. Ebből a 12 kilométeres ipari vagányból is csak 2,5 hosszúságú maradt. Az egykori átadó állomás helyén van ma a korszerű konténer terminál, a Komárom irányából utazóknak feltűnő három hatalmas portál daruval. Az egykori HÉV a Csehszlovák köztársaság megalakulása után bekapcsolódott az ország vasúti vérkeringésébe, ČSD felségjelű mozdonyokkal és kocsikkal, melyet a szlovák ŽSR követett. Ez utóbbit már nem élte meg a szerdahelyi remíz…
(Roberto)