A cikk megjelent a Klikk Out 2019/12. számában.
Grafika: Gocoň László
Az utóbbi hetekben mindenhol a bársonyos forradalom témájáról lehetett hallani. Számomra nemcsak a munkához kapcsolódó, hanem a magánbeszélgetések is inspirálók voltak, melyek mégiscsak meghittebb hangnemben zajlottak. A beszélgetések teljesen egyértelműen a generációs kérdések és válaszok jegyében zajlottak.
Számomra az idősebb lányommal való véletlenszerű beszélgetés volt a legtanulságosabb. A dilemma, hogy középiskola után melyik városba menjen, egy további kérdéssel bővült: itt vagy külföldön? Magam is meglepődtem, hogy milyen meggyőződéssel mondtam ki ezt a mondatot:
Ha itt nem lesz változás, mindent megteszek egy olyan életlehetőségért, amilyet elképzelsz magadnak, akár egy másik országban is.
Még vissza a bársonyoshoz…
Röviden összegzem, hogy szerintem mi történt itt az elmúlt harminc évben. A teljesen elszállt, logikátlan kommunista rendszert, amely az Alkotmány 4-es számú törvénycikkelyével legitimálta a tolvajlásokat és a törvénytelenségeket, egy olyan korszak követte, amelyben fokozatosan főleg a nomenklatúrás kommunista disznók és azok gyerekei, továbbá egyes bűnözői csoportok kerültek hatalomra (főleg gazdasági téren). A szabadon gondolkodó, ügyes, kreatív és karakteres embereknek a sok akadály ellenére is megvolt az esélyük az érvényesülésre. Ők alkották és alkotják a jó oldalt az országban, de az állam arculatát és karakterét különösen karaktermentes emberek határozták meg.
Folyamatosan fészkelték belénk magukat és elfogadtuk a játékszabályokat, amelyeknek főleg a hasonló mondatok voltak a mantrái: Aki nem lop az államtól, az a családjától lop…
Tehát a kommunizmus egy mostoha mutációjában éltünk és élünk, vagy a mostoha kapitalizmusban, esetleg mindkettő kombinációjában? Hm… Főleg leigázottságban élünk. Személyiben és társadalmiban, amely azonban ezúttal nem törvényileg adott, de nem is a 4-es számú törtvénycikkellyel, hanem olyan hús-vér emberek hozzák létre, mint mi magunk. És főleg félelemben élünk. Ezért élünk csak részben teljes értékű életet, talán ezért volt és van körülöttünk ennyi szkepticizmus. Bolond hangulat és félelemmel teli élet…
Harminc év után azonban ismét esélyt kaptunk. Az a tizennyolc cikk és a csodálatraméltó fiatal, Ján Kuciak, illetve menyasszonyának rövid élete darabokra szaggatta a tolvajok és a karakternélküli emberek cinizmusát. Az abban való sziklaszilárd meggyőződésünk is megtört, hogy úgysem lesz itt változás, mert ez a világon mindenhol így van… Baromság!
Nézzenek bele az egykori hatalmasok rezzenéstelen arcába, és észreveszik a szemükben a félelmet, a szemük alatti alkoholista karikákat, mint Phester Adamsnél. Félelmet azok szemében, akik évekig birkának néztek itt minket. Nincs nagyobb bizonyíték az igazság, az igazságosság és a jog erejénél, ha szembeszállnak a bűnnel.
A megkezdett munkát annak ellenére is folytatni kell, hogy hosszú ideje minden választást megelőzően szkeptikus voltam, most azonban azt állítom, hogy Kuciaktól megkaptuk a talán legutolsó esélyünket az olyan társadalomra, ahol a becsületes és az ügyes emberek nem állandó félelemben fognak élni.
Ha újraválasztjuk azt, ami nem kevesebb, mint harminc évig élősködött rajtunk, akkor nem marad más hátra számomra, mint azt tanácsolni a lányaimnak, hogy tanuljanak, az általunk beléjük nevelt elvek szerint éljenek, és hogy máshol találják meg a félelemmentes és produktív életet, mint a rossz eme országában. Igen, a választások nekünk, magyaroknak is egy esély a jogállamra, és évek múltán talán olyanok fognak minket képviselni, akikért nem kell szégyenkeznünk. Olyanok, akik tudják, miről is szól a szabadság. Jonathan Livingston, a sirály… Megtalálni a szabadságot és teljes tüdővel beleszippantani… Drága lányaim, erről szól az élet… Ha nem itt, akkor…
