A cikk megjelent a Klikk Out 2019/12. számában. Fotók: Horen
„Beszél magyarul?” – kaptam az akkor 10 hónapos Rókusra vonatkozó, ironikus kérdést az egyik kedves kollégámtól, mikor az egyik találkozónkra őt is magammal vittem. Mivel az a találkozó tulajdonképpen arról szólt, hogy két másik kollégánk házasságát ünnepeltük, és nekem bébiszitter híján magammal kellett vinnem, tartottam picit tőle, hogy majd ő kerül a középpontba, de Rókus olyan volt, mint azelőtt még talán soha: udvarias.
Persze érkezéskor lehetetlen elkerülni, hogy minden figyelem rá összpontosuljon, hiszen mikor egy kisbaba megjelenik bármely társaságban, az olyan, mint amikor feljön a nap. Én pedig abban a pillanatban olyan voltam, mint a lemenő hold. Picit kaptam még a fényéből, de talán az se tűnt volna fel, ha épp levitálok. És ez így van rendjén, sőt!
Rókus mindenesetre azt leszámítva, hogy elszórtan az ifjú pár hölgy tagjával huncutkodott (ebben a korban ez talán még nem bűn), többnyire illedelmesen üldögélt, és csaknem eltartott kisujjal nyúlt a boros poharak után. Még azt is elnézte nekem, hogy jómagam is elszűrtem egy pohárral, hiszen aznap csak babakocsit vezettem.
Nagyjából egy órát adott úri hóbortomra, ám mivel olyan helyen voltunk, ezután sem óbégatni kezdett, hanem udvariasan elfáradt. Ezt úgy jelezte, hogy – mint egy hercegkisasszony a zsebkendőjét – ő diszkréten, gyors egymásutánban többször is kiejtette a praclijaiból a dudliját, amivel addig eljátszogatott. Aztán amint kiléptünk a borozóból, tisztelettudóan el is szenderült.
Magyarul még ugyan túlnyomórészt mi beszélünk helyette, ő már kóstolgatja, milyen gálánsnak, lovagiasnak lenni. Én fiam!
Persze aztán ott vannak azok a szituációk, amikor éppen beszél. Én mostanra egészen biztos vagyok benne, hogy egy kisbaba elsőre a következő két szó egyikét tanulja meg: a „nem” vagy a „de”. Rókusunk, mondhatni, az utóbbit. Panaszosan ismételgeti, ha egy konkrét szituációban – például mikor a páfrány leveléhez nyúlna, vagy a macskákat nyúzná, vagy kihajítaná a párolt zöldséget a babatankból – mi feltartott mutatóujjal, láthatatlan tripla felkiáltójellel a végén épp tömören leszögezzük, hogy „nem”: „De-de-de-de-de.”
Egy-egy ilyen „de” szócskában kimerülő feleselést nyilván úgy kell értelmeznünk, mintha egy távol-keleti írásjel lenne, mely mögött egy egész gondolat, urambocsá’ következetesen felépített érvelés húzódik, ám erre még nem elég fejlettek a receptoraink, ezért végeredményben Rókusunk végül csak kénytelen lesz mégiscsak megtanulni magyarul. Addigra pedig nekünk is el kell sajátítanunk egy-két dolgot:
Már csak az hiányzik, hogy egy arccsipkedő néni kérdésére, hogy „mi újság, aranyom?”, azt válaszolja: lóf***.
Természetesen ez eddig sem fordult elő! Ha pedig valamelyik szigorú tekintetű kasszásnéninek majd mégis azt mondja, hogy „vasorrú bába”, akkor nem mi vagyunk a ludasak, hanem a Gryllus!
Akkor is, hogy ha majd már a harmadik „de miért…” kezdetű kérdésnél Fluimucil Ábel rituális kivégzésére tett kísérlet jut eszünkbe, és akkor is, ha arról faggat, mi történik, mikor elvesztünk valakit.
„Múltkor még azt mondtad, hogy…” kezdetű reakciótól nem akarok folyton izzadni, így meg kell tanulnom addigra emlékezni és következetesen viselkedni. Szerencsére ebben is nagy segítségemre van Renim, hiszen ő csak beüt magában egy kódot, és pontosan megmondja, a múltkor mit, hogyan, milyen nyomatékkal és hanglejtéssel mondtam!
Ha őt kérdezik, akkor csak a legritkább, indokolt esetben leszünk a szóvivői. Ha ránk néz, mielőtt válaszolna a neki feltett, akár legbugyutább kérdésre is, akkor tudnunk kell, hogy ő azt meg tudja válaszolni, csak talán még megerősítésre vár.
A tőlünk már előrehaladottabb állapotban lévő szülőpalánták magabiztosan állítják, hogy előbb-utóbb beszélni fog, és hogy addig örüljünk, míg nem beszél – vissza! Amikor ma azt hajtogatja, hogy de-de-de vagy dá-dá-dá, akkor még épphogy csak pöröl velünk, vagy épp megbünteti valamelyik játékát, könyvecskéjét, vagy épp kikiáltja a játszószőnyegén a privát köztársaságát, esetleg csak a jó öreg Trio-klasszikusból még csak ennyit tanult meg, de a legközelebbi kanyarnál majd már azt osztja meg velünk, hogy „ich lieb dich nicht, du liebst mich nicht!”
A jó ég tudja, hányszor leszünk még mi magunk csendben Fluimucil Ábelek, mikor válaszokat keresünk az ő viselkedésére, mindenesetre én alig várom, hogy Rókusunk (A kis herceg után szabadon) elmesélje, ha látott egy szép házat, mely rózsaszínű téglából épült, ablakában muskátli, tetején galambok…, és mi azt vele együtt el tudjuk képzelni, merthogy mielőtt fölnőttek lettünk volna, mi is gyerekek voltunk. Ha pedig netán évekkel később időnként „a beszéd csak félreértések forrása” lesz, akkor minden áldott nap üljünk egy kicsit közelebb egymáshoz. Mert úgy biztosan újra és újra könnyedén meg tudjuk szelídíteni a másikat…
AZ ELŐZŐ RÉSZEK:
1. Boldog új életke!
2. Rókus úrfi
3. Ott voltam!
4. Tíz dolog, amit imádok benned!
5. A Vuclik, a Muclik, a Durcik meg a Hurcik!
6. Ásó, kapa, nagybőgő!
7. Hogyan szerettem meg a kisfiamat?
8. Szóltunk a kis köpcösnek, és ő válaszolt!
9. Mi nem leszünk olyan szülők…!
10. Husi a köbön!
11. Pusztító utolsó mondatok a kicsi mellett
12. Azt a hétszázát, megtanultam énekelni!
13. Embert faragunk belőle – meg magunkból
14. Mosolyogj, nevess, kuncogj, kacagj!
15. „Amit ma megtehetsz, halaszd holnapra!” (©Roki)
16. Anyu, Apu, én csak szép emlékeket akarok!
17. Fordulj, Róka, csosszantóra!
18. Leesett
19. Ami egykor hidegen hagyott, most majd’ felrobbant!
20. Alig vártuk, hogy eljöjjön ez a nap!
21. A nagy büdös helyzet!
22. Anyu(ci)róka
23. Koszmix a kádban!
24. A végtelenbe és tovább!
25. Ez itt a keeert – avagy udvari bolondozásaink!
26. Ha etetni akarod a kicsit, előbb ezt olvasd el!
27. Mikor lett a kisbabánkból kislegény?
28. A nagy büdös helyzet 2.
29. Mikor a Róka a fejembe szállt…!
30. Rokink 13 legfontosabb gondolata!
31. Rókus, a pedagógus!
32. I. Fényevő Rókus, a lámpák hercege
33. A kisbetűs élet
34. Nicsak, ki beszél? (napunk percről percre)
35. Nicsak, ki beszél még mindig? (napunk percről percre – 2. rész)
