NYITÓKÉP: SZERZŐ
Talán már sokuknak eszébe jutott fényképet készíteni egy adott helyről, az év mind a négy évszakában. Így vagyok vele én is, de a megvalósítással folyton adós maradok. Mi tagadás, érdekes lenne a négy képet összehasonlítani, eljutni velük tavasztól a télig. Praktikus okokból a lakhelyünk vagy a munkahelyünk jöhetne szóba, esetleg az a kedvenc park, ahova szabadidejében szívesen elsétál az ember. Ráadásul, ahogy telnek-múlnak az évek, az adott környezetet nemcsak a szeszélyes évszakok változtatják, hanem az emberi kéz is. Végtére is, úgy tartják, nem a masinája teszi a fotográfust naggyá, hanem amit azon keresztül lát vele. Az írónak masinája sincs…
Fényképek híján, most emlékképek között kutatok. Kinézve az ablakon még élénken dereng valami abból, amit kb. két hónappal ezelőtt ugyanitt láttam. Jobban mondva, amit nem láttam, hisz’ az utcai világítótesteket akkor még eltakarták a fák lombjai. Ha választanom kellene, melyik évszak a kedvencem, bizony kapásból rávágnám, hogy az ősz. Ahogy a költő is mondja: „…szép, mint mindig énnekem … kiülök a dombtetőre, innen nézek szerteszét…” Lelki szemeim előtt látom, ahogy most hozzám hasonlóan Önök is kitekintenek a szabadba, a szerencsésebbek elé a város egy szeglete tárul, míg mások csak a szemközti társasházat látják.
Bizonyára van ott egy fa, vagy több is, és az utcát szegélyező sövényt se’ felejtsük ki, hiszen az év minden évszakában más és más színben tekint vissza ránk.
S ha már az előbb szóba került az ősz, szerintem éppen ez az évszak a természet írta „mitológia történet” legszebb fejezete is egyben. Az elmúlás varázsa és annak megélése a bennünk motoszkáló reményt hivatott felkelteni minden esztendőben. Ennek kicsúcsosodása a tavasz, mely igazából a feltámadást, a természet ébredését rajzolja meg nekünk.
Tavasszal újra megmozdul a szemközti társasház előtt az a kopár fa, melyet télen már észre sem vettünk, pláne, ha hó telepedett ágaira. Amíg eljutunk egyik évszaktól a másikig, közben nemcsak a tél van, hanem ott a várakozás, ott a hit ereje. Tessék végigsétálni ilyentájt esténként a szerdahelyi korzón, magával ragadó, már-már misztikus. Bizonyára nem véletlen az sem, hogy a karácsonyi ünnepek is „félúton” vannak az ősz és a tavasz között.
Ugye most egy csapásra három fotót is a kezünkben tartottunk, persze csak képzeletben. Az egyiken rozsdás levelű volt a fa, a másikon csupasz, míg a harmadikon „megmozdult”. És ha lenne negyedik, azon meg árnyat adna.
Emlékszem, kisiskolás koromban gyűjtögettük a különböző fák leveleit, hogy azok lenyomatát papírra vessük. Csak vízfesték kellett hozzá, meg egy kis kézügyesség, és máris készen volt az „őszi képünk”. Vagy vastag könyvek lapjai közt lepréseltünk pár tavaszi virágot, majd kikerestük az enciklopédiában melyik micsoda.
Ott volt még másik „olcsó játéknak” a gesztenye, és mivel gesztenyét csak gesztenyefa alatt találtunk, máris elém tárul az iskola mögötti park, vagy a régi hotel „százéves” fája. Gesztenyéből és pár gyufaszálból szinte varázsolni lehetett, s mert a makk „kalapja” adta a gesztenyebábú sapkáját, a temető tölgyfáit is fel kellett keresni.
Az ősz az elmúlás, de csak magad tudhatod, mit is jelent valójában, ha közben alkotsz belőle.
Az ilyen gesztenyefigurák nem voltak hosszú életűek, a szoba melegében hamar tönkrementek. Mégsem volt értelmetlen, és minden ősszel eljött a gubacs szedésének az ideje. Aztán ott volt a szüret, sokszor rajzoltam hosszú szőlőskerteket, érdekelt a téma. Persze, rajzolni annyira nem tudtam, ám azért beazonosíthatóak voltak a hatalmas fürtöktől roskadozó szőlőtőkék.
A sors furcsa fintora, hogy felnőtt koromban alkalmam nyílt közelről is betekinteni a szüret világába és a borkészítés rejtelmeibe. Talán ezért lettem borszerető, igazából életemben először lerészegedni is az isteni nedűvel sikerült. Emlékszem egy évzáró buli előtt kostolót kellett ejteni, meg fog-e felelni a szőlő leve. Megfelelt, a többit meg már tudják…
Az ősz nekem a visszaemlékezést is jelenti, mindez itt történt meg velem Dunaszerdahelyen.
Olykor megmosolyogtató emlékek törnek fel, mindinkább kiszínezve a történteket. Mindezt leírni, kissé játszani a szavakkal pedig olyan, mint az amatőr fényképész által készített fotó. Nem egy remekmű, de lesz, aki értelmet lát benne és ugyanúgy megáll, elgondolkodik, visszaemlékez.
És talán velem együtt megfogadja, hogy legközelebb már tényleg készít négy fotót a városban, egy ugyanazon helyről. Egyet tavasszal, egyet nyáron, egyet ősszel és egyet télen. Az első már el is készült, itt Szerdahelyen, abban a kedvenc parkban, ahol idény nyáron… Na de ez egy másik történet. 🙂
Szia tél, megjöttél?
(Roberto)
ELŐZŐ RÉSZEK:
SZERDAHELYI KÉPESLAPOK
