Az interjú megjelent a Klikk Out 2019/12. számában.
Fotók: Ugróczky István
Ficza Jánossal közel azonos korúak vagyunk, mindketten egy gyermek apukái. Ő már három és fél éve Emilyé, én pedig lassan egy éve Rókusé. A frappáns Apu-kalipszis névvel ellátott blogját több ezren követik, és a kicsi születése inspirálta. Behelyettesíthetem ide az Apu(ci)rókát, ugyanez jön ki, csak (még) a számok nem stimmelnek! Apukaként azokat a kérdéseket tettem fel neki, amelyeket az elmúlt évben vagy akár azelőtt magamnak is, és ugyanolyan józan válaszokat kaptam, mint amilyeneket már magamnak is megfogalmaztam vagy legalábbis igyekeztem. Noha csak videóhívás keretén belül, de egy tartalmasat beszélgettünk, ne hagyjátok ki!
Szerinted mi az, amit tudatosítani kell ma egy férfinak, leendő apukának, amikor párjával épp gyereket készülnek vállalni?
Szél Dávid gyerekpszichológus mondta, hogy nem akkor válunk apává, amikor megszületik a gyerekünk, hanem már sokkal korábban: amikor mi magunk megfoganunk.
Merthogy mindannak, ami azután az egész életünkben történik velünk, hatása lesz arra, hogy milyen apák leszünk, hogyan fogjuk kezelni és megélni az apaságot. Tudatosan ott kell lenni fejben, testileg, lelkileg onnantól, hogy a gyerekvállalást együtt eldönti a pár. Mert hiába az anyuka hasában növekszik a baba, az a kapocs már az apával is elkezd kialakulni a várandósság ideje alatt. Ezt én magam is tapasztaltam, a terhesség alatt is beszéltem a kislányunkhoz, és amikor megszületett, lenyugodott attól is, ha az én hangomat hallotta. Apás szülésünk volt, szóval rögtön ott is voltam mellette.
Mikor kezdted tudatosítani, hogy neked valóban visszafordíthatatlanul lesz egy gyereked, egy harmadik személy az életetekben, illetve tulajdonképpen mikor tudtad őt már személyként szeretni és nemcsak egy elképzelésként?
A nagy kérdések a terhesség alatt jöttek. Elképzeltem, hogy milyen lesz, de nem tudtam, hogy valójában milyen érzés lesz, milyen lesz a baba, hogyan fogja megváltoztatni az életünket. Úgy tudtam csak készülni, hogy a környezetemben lévő barátaimat, akik már apák voltak, kérdezgettem. A legokosabb dolog, amit mondhattak, hogy majd meglátod, mitől olyan csodálatos.
Az egyik legfontosabb tanács az volt, hogy mindenképpen legyek ott a szülésnél, mert az életemben ez egy vissza nem térő alkalom. Egy gyerek csak egyszer születik meg, és ha lemaradok, akkor örökre lemaradtam.
Ezen sokáig gondolkodtam, mert a szülésfelkészítő tanfolyamon azzal ijesztgettek, hogy ez nem biztos, hogy minden apukának való, sok apuka nem bírja, láb alatt van, ami azért elég kellemetlen hozzáállás a kórház részéről, hiszen az apuka is teljes értékű szülő. Én igazából azért féltem, mert hajlamos vagyok rosszul lenni, nem bírom a vért, de végül úgy döntöttem, hogy nem hagyom ki, és életem legnagyobb élménye volt, amit sosem fogok elfelejteni. A blogomat is ennek hatására kezdtem el írni. Az apaságot pedig onnantól kezdtem el igazán érezni, megérteni és nemcsak gondolkodni rajta, amikor megláttam a kislányomat. Ahogy telt az idő, csak még szorosabb lett a kapocs köztünk.
Amellett, ami evidens, hogy a pároddal együtt átéld a gyermeked születését, szerinted még miért hasznos egy apa számára az apás szülés?
A legnagyobb felismerés az volt, hogy jó értelemben véve láttam, hogy ez mekkora küzdelem a nőknek, és elcsépeltnek hangzik, de csak még nagyobb tisztelettel tudtam nézni a páromra azután, hogy világra hozta a gyerekünket.
Viszonylag nyugodt volt a szülés, nem volt ott közben más páciens, csak két nővér és egy orvos, mindenki haláli nyugodt volt. Nekem fogalmam sem volt, hogy mit csináljak, míg a vajúdás tartott. Hiába gondoltam arra, hogy valami okosat kéne tennem, nem tudtam mit tenni. A fájdalmát enyhíteni nem tudom, felgyorsítani, lelassítani az egészet nem tudom, de később rájöttem, hogy nem is kell. Pont annyi a lényeg, hogy ott vagyok. A tanulság az, hogy nincsen tanulság. Csak részesei vagyunk és jobban megértjük, átérezzük, hogy mi történik közben.
Az interjú szerzőjének is van egy apablogja, az Apu(ci)róka egyes epizódjait ITT olvashatjátok.
Már jó pár éve annak, hogy az apukák is elkezdtek a témában blogolni, leírni mindennapi örömeiket-kínjaikat. Szerinted mi indította el ezt a hullámot, a megváltozott apaszerep?
Ezt összekötném a férfiak magukhoz való hozzáállásával, a férfiszerep megváltozásával is. Már nem a macsóság az első, nem úgy érzik a férfiak, hogy más dolguk nincs, mint vadászni és eltartani a családjukat, miközben az asszony otthon van a gyerekekkel. És hogy még egy csavart vigyünk a dologba, ez nyilvánvalóan összefügg azzal is, hogy a nők is máshogy tekintenek magukra. A nők és a férfiak is szeretnének többet annál a társadalmi elvárásnál, ami évtizedekkel ezelőtt volt érvényes. A férfiak is rájöttek, hogy több van bennük annál, minthogy halálra dolgozzák magukat, és úgy éljék le az életüket, hogy nem is voltak a családjukkal. A gyereknevelésből is ki tudjuk venni a részünket, beszélhetünk az érzelmeinkről, kimutathatjuk azokat a gyerekünk, a párunk vagy a barátaink felé is.
Sőt, ami korábban elképzelhetetlen és ciki lett volna, most már természetes, hogy férfiak ülnek a kocsmában és a gyerekeikről, a gyereknevelésről beszélgetnek. A sztereotípia szerint a férfiakat nem érdeklik a gyerekek – hát dehogynem! Pszichikailag és fizikailag is egészségesebb, ha ezt helyén kezeljük.
Míg nincs gyereke az embernek, teljesen másképp vetődik fel benne a kérdés, mint mikor már van, de benned felmerült egyáltalán, hogy kell-e gyereket vállalni, vagy hogy hány gyerek az ideális? Hogy állsz a kérdéshez, mióta apuka vagy?
Aktuális a kérdés, ugyanis csomó fiatal pár nem szeretne gyereket. Mi mindig tudtuk, hogy szeretnénk, csak az volt a kérdés, hogy mikor. A környezetünk is először azt kérdezgeti, mikor lesz már gyerek, amikor pedig már van, akkor azt, hogy mikor jön a második. Ez egy végtelen kör, de úgy gondolom, ezt mindenkinek magának kell éreznie.
Van egy híres magyar anyablogger, Mom With Five néven ír, tehát már a nevében benne van, hogy öt gyermeke van, és egyszer leírta, hogy nem véletlenül van öt gyerekük, hanem mert ennyit szerettek volna. Tehát egyénfüggő, mindenkinek annyi gyereket kell vállalnia, ami a pár mindkét fele részéről ideális.
Nekünk egy kislányunk van, és jelenleg nem szeretnénk következőt, mert most olyan ideális állapotban vagyunk hárman, hogy úgy érezzük, egy újabb kisgyermek ezt felborítaná. De ez nyilván még megváltozhat. Azt viszont már elképzelhetetlennek tartom, hogy ne legyen.
És azt is, hogy egyetérts valakivel, aki úgy tartja, hogy neki nem való?
Furcsa, mert most már tudom, mennyi csodálatos pillanatot, milyen csodás érzéseket ad egy gyermek, de meggyőzni nem szeretnék senkit, aki nem akar, mert az nem tisztem.
Beláttam azt, hogy ha valaki nem szeretne, akkor annak oka van. Jobb, hogyha valaki ezt ki meri mondani, minthogy a társadalmi elvárások, a nyomás miatt vállaljon gyereket, aztán pont azért ne tudja megélni a szülői szerepet, mert nem készült rá tudatosan.
Persze nyilván sokakat azok közül is megváltoztat a gyermek érkezése, akik korábban nem akartak, de úgy gondolom, ahhoz is bátorság kell, hogy valaki kimondja azt, hogy nem akar gyermeket, mint ahhoz, hogy öt vagy egy gyereket akar. A döntés a lényeg.
Ilyen apukának, aki olyan intenzíven éli meg az apaságot, mint Te, volt olyasmi, amiről esetleg nehéz volt lemondanod?
Úgy érzem, ez nem is lemondás, hanem inkább életmódváltás. Kevesebbet alszol, máshogy alszol, máshogy kell beosztani az idődet, a munka után nem pihensz, hanem a gyerekeddel vagy és a hétvégéket is máshogy tervezed be. De a párommal erre is tudatosan készültünk és igazán pótolhatatlan dologról nem kellett lemondanunk. Az elmúlt három évben is tudatosan dolgozunk azon, hogy a gyerek mellett is jusson időnk egymásra és magunkra, mert úgy gondolom, hogy csak így lehetek egészséges szülő, ellenkező esetben egy feszült szülővé válnék, feszült párkapcsolattal. Az pedig minden pszichológus hangsúlyozza, hogy hiába türelmes a szülő, a gyerek érzi a feszültséget, minél kisebb, annál jobban.
Ki kell mondani, hogy a gyereknevelés irtózatos meló. Ezzel keveset foglalkoznak, mivel miután megszületik, csak azt mondják, vigyétek haza és tartsátok életben! Két fiatalember kap a kezébe egy életet, és maguknak kell kitapasztalni, tanulni és kialakítani a rezsimet.
A folyamatos felkészülés pedig abban nyilvánul meg, hogy én is teljes értékű szülője vagyok a gyereknek, a megszületésétől kezdve altatom, máig megnyugszik az ölelésemtől. Mindenből kiveszem a részemet, ezáltal a páromnak is több ideje jut magára, elmehet például moziba vagy tornázni anélkül, hogy lelkiismeret-furdalása lenne. Tudhatja, hogy nem fordul fel a ház, mert én is ugyanolyan szülő vagyok, mint ő. Amikor még szoptatott, akkor az volt az egyetlen különbség, de ezenkívül minden más feladatot az apuka is el tud látni. Egymás válláról vesszük le ezáltal a nyomást – egyrészt én a pároméról, hogy csak ő tud a gyerekkel lenni, másrészt ő az enyémről, hogy csak nekem kell hazahozni a pénzt.
Mi volt az a magatokkal szemben támasztott elvárás, aminek esetleg a legnehezebb volt megfelelni?
Nem mindig sikerül olyan szülőnek lenni, mint ahogy azt eltervezed. Szokták mondani, hogy volt egyszer egy tökéletes szülő, aztán született egy gyermeke.
Addig vagy tökéletes szülő, amíg a gyerek csak a fejedben létezik. Vekerdy Tamástól kezdve bármelyik gyerekpszichológus megmondja, hogy hibázni szabad, sőt, kell is, és nincs tökéletes szülő. A gyerek is egy személyiség, és a más-más személyiségeteket kell összehangolni.
Gyakran hallom, hogy káros lehet a gyerekre, ha a szülő időről időre róla posztol, és hogy ezzel megsérti a személyiségi jogait. Szerinted hol van a határ a közösségi médiában való indokolt és az indokolatlan, káros jelenlét között?
Ez tényleg kényes kérdés, de úgy gondolom, ezt ma már máshogy kell kezelni, mert mindenki erősen jelen van az online térben. Ez a mi generációnknak még furcsa, mivel mi még olyan világban szocializálódtunk, amikor ez nem volt, csak kb. tíz éve kezdődött, viszont nekünk kell a saját gyerekeinket megtanítani kezelni az online teret, hogy meg tudják különböztetni a valóságostól. A mai tinédzserek azért is vannak benne annyira elmerülve, mert talán nem volt, ki megtanítsa nekik ezt helyesen kezelni. A szüleik a mai 40-esek, akik közül sokan már az ördögtől valónak tartották, ahogy egykor a korábbi generációk a tévét vagy az autót is. Márpedig mindezeknek megvan a pozitív oldala, ha egészségesen használjuk.
El se tudom képzelni, hogy milyen lesz az online világ, mire a lányom tinédzser lesz, de erre nem úgy kell tekintenem, mint ami fekete vagy fehér, hanem mint ami a világ fejlődésének a része, mert csak így tudom megtanítani egészségesen kezelni, hogy ne deformálja az életét, a személyiségét.
Lányos apuka vagy – hogy érzed, volna bármi is, ami másképp hatna rád fiús apukaként?
Szerintem igen. Nemi szerepek ide vagy oda, biztos vagyok benne, hogy egy apuka másképp néz a gyerekére, ha az fiú vagy lány.
Akarva akaratlanul is jobban érzem a gyengédséget a kislányom felé – de nyilván okosabb lennék, ha volna egy fiam, és össze tudnám hasonlítani, viszont abból indulok ki, hogy máshogy tekintek a nők szerepére: egy olyan világot szeretnék, mikor a lányom felnőtt nő lesz, ahol nem normális, hogy fütyörésznek utána az utcán, vagy ha elmegy bárhova munkahelyre, szórakozni, fogdosni kezdik; ne nézzenek rá máshogy csak azért, mert nő; legyen ugyanannyi esélye a munkahelyen és még folytathatnám.
Úgy gondolom, ezek a kérdések sokkal érzékenyebben érintenek engem azáltal, hogy lányom van.
Szerinted hol ér véget az apaságnak az a formája és intenzitása, aminek az első években része vagy – mikor lehet előnyösebb egy lépést tenni hátra?
Szerintem sosem szabad egy szülőnek egy lépést hátra tenni. Attól, hogy felnő egy gyerek, a szülő még szülő marad. Ez az, amit mindig hallok a saját szüleimtől is, hogy „mindig a gyerekünk maradsz”. Felnőtt embernek is ezt mondják.
A lányom most három és fél éves, és ahogy most tanítom valamire vagy megölelem, ezt akkor is ugyanúgy megtehetem, amikor 33 éves lesz, csak nem ugyanebben a formában. Ezt a szeretetet, tanítást és érzelmi hátteret ugyanúgy meg kell, akarom és fogom is adni neki, mint most.
