Kevés hely van a városban, amit annyiszor láttam, mint ezt a mostani témaébresztő átjárót. Kitárt szárnyain egész metropolisznyi tömeg jutott már át, és azt, amit körbezárt, méltóságteljesen vigyázta. Volt, hogy új téglákat vittek át rajta, és nemegyszer élte túl azok létét is. Időkapu, mert az évtizedek során megváltozott a mögötte lévő „birodalmi építmény”, de ő maga nem roppant bele szerepébe. Végül odébállt, látszólag amott a semmit zárva le, hogy megszépülve régi fényében pompázhasson a modern Aréna közelében.
Ő maga a történelem, az idők kezdetétől napjainkig! A DAC-stadion egykori főbejárata nagy csaták túlélője. 1983-ban járunk, amikor a „TJ DAC Poľnohospodár”, vagyis a dunaszerdahelyi Testnevelési Egyesület egy egész országgal kacérkodva a legjobbak közé vette az irányt. Gyönyörű címere volt, kissrác koromban annyiszor lerajzoltam, hogy mostanra csukott szemmel is menne. Sárga és kék, bálján meghajló búzakalásszal, ami nem csak a vidéket, hanem az itt élő dolgos embereket is szimbolizálta. Jobb felső sarka kissé megtört, hogy mit is jelképezett ez a „stigma” talán senki sem tudta. Egy hiányzó dacoló pajzsdarab, békeidőben. A kapu felirata csak ennyi: STADION T.J. D.A.C.
Az első „csata” idején hétéves voltam, ő már akkor vén létére lecserélte a mögötte álló fapados lelátóját.
Özönlött a nép, de a nagykapu csak a kiváltságosokat bocsájtotta be. Megtiszteltetésnek vettem, mikor először átléphettem rajta én is. Dugig telt lelátók, szurkolók alacsony földsáncokon, és a kultikus prolitribünön. A focikapuk mögötti ovális „erődítmények” ívét a fák is követték, hogy a bátrabbak még rájuk is felmásszanak. A nagykapu két oldalán egy-egy ajtó. Forgókapuk számlálták hányan mentek be rajtuk, figyeltem ahogy a számláló átváltott. Kézzel gépelt műsorfüzet a zsebben, diákjegyem sarkát letépte a karszalagos rendező. Később a műsorfüzet sarka is perforált volt, az került a gyűjtőbe, hogy a félidőben sorsolás alá vessék.
A Sport utcai időkapu első fejezete számomra egy DAC–Léva mérkőzés volt. Az első emlékkocka a sok kilométernyi filmtekercsen.
Az emlékek fekete-fehér képeken köszönnek vissza. Aztán nyolcvanötben már a feljutást ünnepeltük, és csoportokba verődve jártunk meccsekre. Bevártuk egymást a ház előtt, szotyit vettünk a sarkon, majd irány a prolitribün. Gyerekként a kerítéshez préselődve kiakasztottuk a selyemdrapit, onnan űztük a prágai csapatokat is az őrületbe. A legjobb hely volt ez egy suhancnak, fentről ágaskodva sem láttunk volna sok mindent. Nagyanyám sálja olyan múzeumi darab lett mára, mint a katedrálisok kegytárgyai, de a trombitámból sajnos azóta kifogyott a szusz. A sikerek kinőtték a tribünöket, és a fák is útban voltak az új lelátóknak. A kupagyőzelem után kishíján a bajnoki cím is összejött, a stadion pedig ezalatt megújult. Volt, hogy csak félig kész állapotban hódítottuk meg az épülő monstrumokat. A keletivel kezdődött, aztán jött az északi, majd a déli „bástya”.
Csak az időkapu maradt a helyén, minden más építmény megváltozott körülötte. Közben felnőttünk, de a barátságok és a rigmus maradt a régi.
„Édesanyám, kedves anyám csak az a kérésem…” Innentől kezdve az emlékek már egyre színesebbek, és a sárgamálnát felváltotta a folyékony kenyér. Sok év nélkülözés után a futball visszatért a városba. Hazajött, besurrant a nagykapun, és ezrekkel töltötte meg újból a tribünöket. Immár végleg kinőtte magát, majd életre keltette az egy vérből lévők dalát, a kívül rekedt ötmillió himnuszát. Az időkapu úgy tűnt, végleg bezárul, elvesztette szárnyait, ledőltek fehér oszlopai. A pálya is hátat fordított neki, ám ekkor megtörtént az, amire csak a griffmadár képes:
Feltámadt, és szebb lett, mint valaha! Mágikus ereje ismét Európába vezette örökös védencét.
A sokaság most is ellepte a Sport utcát, meccsre igyekszünk mi is. Már színes a műsorfüzet, és jegy helyett egy kártya himbálózik a nyakunkban. Látom, ahogy messziről jött vándorok megállnak a kapu előtt, hogy legalább egy fotón hazavigyenek valamit az erejéből. Az új Aréna üveghomlokzatán megcsillanó napfény tiszteletteljesen visszatükröződik a kapura. Tudja jól, nélküle ő sem nőtt volna ekkorára, és azok híján kik egykor átléptek rajta legendák nélkül maradna. Hatalmas bombagólok, és aprócska győzelmek kísérték útját, sokezer ökölbe szorított kéz dobolt a levegőbe körülötte. Tapsvihar szántotta évtizedeit, bánat marta rozsdás testét. Átélte múltját, üdvözli jelenét, és alázattal tekint a jövőbe.
A Sport utcai időkapu története a szív diadala. Ha egyszer mi lennénk a legjobbak, letépné láncait, hogy ismét szárnyalhasson. Nem rege és nem mítosz. Ez valóság, ez három betű: DAC! – ahol a szenvedélyből barátságok és szerelmek születtek.
(Roberto)