A minap egy barátommal beszélgettem, akinek lelkesen újságoltam el, hogy az én lakásom is karácsonyi díszbe borult.
Semmi extra, csupán néhány aranyos kis kiegészítő került elő a szekrény tetején pihenő dobozkákból. Nagy kedvencem Rudolf, a rénszarvas, amit gyermeki izgalommal meséltem az említett barátomnak is. Nem telt bele sok időbe, míg ő bevallotta, nem rajong a karácsonyért. Először megdöbbentem.
Rögtön megjelent a fejem felett a képzeletbeli buborék tele kérdőjellel. Hiszen a karácsonyt mindenki szereti, nem? Majd megkérdeztem, mi az oka ennek. A válasszal teljesen egyetértettem.
Azt mondta, nem tudja elviselni a képmutatást, ami ilyenkor folyik. Az emberek néhány napig kimutatják a szeretetüket, kedvességüket, majd az ünnepek elteltével ugyanolyan, csak magukkal foglalkozó életet folytatnak. A rohanás közepette elfelejtenek mindent, ami karácsonykor fontos volt. Érdekes ez…
Vajon hová tűnik a szeretet, mivé lesznek a karácsonyfa alatt előtörő szép gondolatok?
Az év többi napján mintha ezek nem is léteznének. Volt még egy nagyon szép gondolata a barátomnak. Azt mondta, minek a sok giccses dísz, a túlzásba vitt csillivilli tárgy? A karácsonynak a szívünkben kell lennie, nem pedig az asztalon. Azt hiszem, ebben a mondatban rejlik a megoldás is.
Bár a karácsonyi díszek, melyek meghozzák az ember hangulatát, a meghittséget, nem lehetnek egész évben szem előtt, ugyanakkor a szívünk mindig velünk van. Minden nap, minden egyes pillanatban. S ha a szívünket megtöltjük szeretettel, odafigyeléssel, jószándékkal, akkor akár minden nap lehet egy kicsit karácsony.
