Egy pad mellett állok a Rózsaligetben, előttem az a terület, ahol anno az egész futballőrület elkezdődött. Vizes a pad, ezért nem ülök le, ám pár pillanatra visszaidézem magamban, amit az évszázadnyi múltról írtak a könyvek, de azt is, amit csak hallomásból ismertem meg. Rég volt, s ami rég volt, biztos szép is lehetett.
Mindaz, mi fellelhető abból az időszakból kissé homályos, pont ahogyan most, az eső után felszáradó park felett tejszerű ködöt alkotó pára. Már gyermekkoromban rózsabokrok díszítették, mára egy egész kert található itt, telis tele szebbnél szebb rózsabokrokkal. Elgondolkodom, hogy a tövisek bizony nagy ellenségei a focilabdának, nincs az a csatár, aki elkerülné sorsát, ha a nagy becsben tartott „fűzős” kilyukadna.
Menten véget vetne a meccsnek, de akkor, a kezdetek kezdetén, még azért is nagy harc folyt, hogy egy talpalatnyi füves területet találjanak ennek a „rúgósdi” nevezetű sportnak a városban. Ahol a jobb összekötő elfutott a szélen, most egy háromemeletes társasház áll, de lelátója is volt a pályának, pár soros, fapados.
Talán pont azokból a fákból ácsolták össze, amiket innen kivágtak, hogy végre kialakuljon a pálya területe. Vermes Ferenc járási szolgabíró ötlete volt, hogy a környék fiataljai a pozsonyi csapatok mintájára Dunaszerdahelyen is elsajátítsák a foci minden csínját-bínját. Ehhez viszont egy állandó labdarúgópálya is szükségeltetett. Az elbeszélésekből tudjuk, hogy ezen a helyen, az akkori Csigéri dűlőben 1904-ben tornaszereket állítottak fel, innen következtethető a szervezett sportélet városunkban. Ugyanitt 1905-ben Vermes Ferenc a korábban megvásárolt telken felépíti kúriáját…
Dunaszerdahelyi Sport Egyesület – ilyen néven jegyezték be a klubot 1909-ben, s bár pálya még nem volt, az eszme már megszületett.
Aztán felállították a kapukat, nagyjából elegyengették a földet, és az egyik legény szerzett meszet, amivel kicsíkozta azt a reguláris használatra. Félig mese, félig valóság, hiszen a pontos történetet talán senki sem ismeri. Annyi bizonyos, hogy a város elöljáróságai kezdetben nem voltak vevők erre a „marhaságra”, hiszen a lapok is megírták, hogy meghiúsult barátságos „futballverseny” a PTE ellen, mivel a „pályán” lévő fákat ki kellett volna vágni. Gondoljunk csak bele, az ellenfél vonaton megérkezik, majd lovaskocsikba ülnek.
A pozsonyi „nagyágyúk” megkezdik az átmozgató edzést (vagyis a Kázmér vendéglőben iszogatnak), a DSE szertárosa pedig éppen elhozza a szabótól a piros-fehér csíkos trikókat, de a barátságos meccs elmarad. Nem vágták még ki a fákat – ej, de kellemetlen! Legalább a fogadás és a fogadtatás baráti lehetett a Vermes kúriában, aminek az egyik tornya lett volna a VIP páholy. Az ünnepi falatkák mellett bor is akadt a demizsonokban. Hol volt még a DAC – dog akkor, meg a „csehszlovák kóla”…
Bezzeg a többi sportnak könnyebb sors jutott, a sakktáblához elég egy asztal és két szék, tornázni meg teniszezni is lehet bárhol…
Vermes Ferenc nem tágított, és az álma végre valóra vált. Elnökként ott állt büszkén a pálya szélén, a jegyzővel és a pénztárossal egyetemben. Számolgatták a megmaradt fillérjeiket, és persze a gólokat. Ha belegondolok mecénásnak lenni a foci világában ma sem egyszerű dolog, s nem csak ezért, másért is megérdemelne a rózsaligeti park széle egy Vermes emléktáblát, ahogy hét évtizeddel később Weissz Mihály érdemeit sem szabadna felednünk.
Dacolva az idővel és az időjárással – hisz’ az eső ismét eleredt – nem először, s gondolom nem utoljára álltam meg itt, visszaemlékezni a szerdahelyi foci kezdeteire. A hely szelleme mindig segít ebben, otthon ülve maximum a szomszéd fúrásával viaskodom, itt viszont megelevenedik a gyermekkorom is. A Vermes villa közelsége felébreszti bennem az első iskolai látogatás élményeit, melyet számtalan követett.
Ámbár a toronycsúcs mindig el volt láncolva kíváncsi szemeim elől, hogy elmém szüleményét, a régi pálya VIP páholyát is megnézzem.
Kúriája tornyait abban az évben emeltette Vermes, amikor a DSE elnöke lett – innen hát a mítoszom. S bár „futballpályát” másutt is kialakítottak a városban, ez a Vermes-féle lett a DAC első „stadionja” egészen ’50-es évek elejéig. A Vermes család is nagyjából ekkora volt kénytelen elhagyni otthonát. A foci erejét mutatja, hogy az első világháború alatt a dunaszerdahelyi hadifogolytábor olasz katonái sem vetették meg a focit, vagy ahogyan Itáliában ismerik a „calcio”-t. Könnyen előfordulhat, hogy egy olasz-orosz derbire is sor kerülhetett a város határában.
Az viszont bizonyos, hogy 1919-ben még a Vermes pályán készült az első fénykép a dunaszerdahelyi labdarúgó csapatról, amikor a DSE a Komáromi FC-t látta vendégül. A nagy világégés és a trianoni események után a klubot átnevezték Dunaszerdahelyi Atlétikai Clubra, és a piros-fehér színeket sárga-kékre cserélték fel.
Hősünk, a dunaszerdahelyi foci alapjait lerakó Vermes Ferenc nevét azonban már hiába keresnénk az akkori vezetőségben…
Ha a Kárpát-medence bármely szegletéből DAC meccsre tartasz kedves vándor, állj meg itt egy percre emlékezni. Kérdezd meg a közeli kocsmában a csapostól, tudni fogja, hol keresd, ám a Vermes-villát amúgy is lehetetlen nem észrevenni.
Mindössze két-három perc gyalogútra található a mostani Arénától, s bár a helyet már semmi sem emlékezteti egy focipályára, talán egyszer kikerül ide az a bizonyos emléktábla is. Ha másért nem, dacból!
(Roberto)
ELŐZŐ RÉSZEK:
SZERDAHELYI KÉPESLAPOK
