Persze, igazad van, nem hiába hívják az előadóművészetet előadóművészetnek, hiszen nem csinálnak mást, mint előadást.
Viszont most kérlek, keresd meg a szívedben azt a számodra legkedvesebb színpadi szereplőt, akit újra és újra, bármikor, bárhol megnézel, majd tedd fel a kérdést, ezt mégis hogyan csinálja.
Mi lehet erre a válasz? Sok évnyi színi iskola, évtizedes hangszeres rutin, vagy jó pár év jazz-konzi? Nem feltétlen.
Egy előadó akkor az igazi, ha hiteles, ebben biztosan egyetértünk. Ez pedig azt jelenti, hogy nem játssza meg magát – ha meg is játssza, azt is profi szinten csinálja, mert képes teljesen átszellemülni, azaz különleges tehetsége van a színészethez.
Tehát a kulcs egyértelműen a hitelesség, ami ugye sok esetben nem mindig egyenlő a jó előadással.
Szociálisan, már kora gyermekkortól kezdve azt tanítják nekünk, hogy elnyomjuk azt, ami egyedi bennünk. De miért? Hogy könnyebben ránk húzhassák a már előre megírt szerepeiket. Ha sikerül nekik, még arra is képesek, hogy teljesen kiirtsák a természetes, hiteles énünket.
Persze felveszünk egy kényszerszerepet, mert valahogy mégiscsak kell viselkednünk, reagálnunk és véleményt alkotnunk.
Ezért dobban akkorát a szívünk, amikor látjuk a kedvenc előadónkon, hogy valójában ő is ember. Amikor például a saját családi történeteiről mesél a színpadon, amikor meghatódik egyes helyzetekben, amikor improvizál, vagy a közönséghez szól.
Művísz, ne akarj előadni, inkább csak légy hiteles! Te magad légy a ceruza, az ének, a hangszer! Légy maga a hang, a vonal! Nem kell ennél több. S mi, a közönség, a kíváncsi nézők, a csodálók sem vágyunk ennél többre. Egyszerűen csak Rád, aki igaz vagy és megmutatod azt, amiben a legjobb vagy.
