Fotók: Horen Instagram: @rokkorokush
Hová lett a jó kis perinbabás, kevines, kuckósodós, pokrócolós karácsonyunk, mikor úgy tűnik, minden fahéj illatú és gőzölög? Ma úgy tűnik, a fa triciklitől a varázsdobozig terjed, miközben a kiskarácsony helyett a bébixilofon csilingel. Aprólékos munkával sikerült kinyomoznom, mi a fene történt.
Karácsony előtt gyakran eszembe jut a Kisvakond egyik története, amikor virslivel tömi be a kipufogókat (Kisvakond a városban), miután a otthonául szolgáló erdőt feldúlták, és várost építettek a helyére, neki meg a haverjainak pedig maradt egy gumifákkal teletömött szoba. Eközben én is kocsival pöfögök a gumimarketbe, hogy púpozott kosárral térjek rá a lényegre. De nem azért, mert „hónap nem lesz bót”, hanem mert időnként ki kell tömni azt a rohadt hűtőt. Ezt a púpot néhány hetente el kell viselni, de a karácsonyt igazából nem ez a mumus rejtette el.
Rettentően ambivalens volt az első karácsonyunk szülőként Renivel. Az ünnepek felét külön töltöttük, és Renit borzasztóan megviselte, amit Rókusunk művelt vele. Szerencsére már túl vagyunk rajta. Nem azért, mert mostanra letelt a karácsony, hanem mert ez nem a mostani volt, hanem a tavalyi.
Rókus tavaly december 22-én érkezett közénk, tehát ma már egyéves, életének legelső karácsonya viszont még inkább küzdelem volt, mint ünnep. Szilveszter volt a dátumunk, tehát az ünnepekre már úgy készültünk, hogy vagy nagyon a végén leszünk egy időszaknak, vagy nagyon az elején. Aztán egy péntek délutánon Reni nőgyógyászától úgy jöttünk el, hogy be kéne feküdnie a kórházba, mert kissé alacsony a pici szívhangja. Majd következett a leghosszabb éjszaka, csillagászatilag és nekünk is. Reni arra kérte Rókust, hogy jöjjön, és ő szót fogadott. Másnap délben megszületett, és annál a momentumnál felemelőbb nem létezik, de ezt úgyis tudjátok.
Másrészt nem igaz, hogy a nosztalgia mindent megszépít, mert a szülés, születés nem egy amolyan szakrális folyamat, amikor fénylik a test és mindenhol árad a szeretet, hanem az maga a pusztító természet. Nem egy képzeletbeli glória van a pici feje körül, hanem – ha már valami, akkor – egy töviskoszorú, amivel útközben mindent széttép. Szóval emlékszünk ilyenkor a fájdalomra is, és a félelemre is. Reni az előbbire, én az utóbbira.
Az idei, első igazi, együtt töltött karácsonyunk egészen más. Egyrészt már van egy totyogónk, akinek ez a nap még valószínűleg ugyanolyan, mint a többi, nekünk pedig a teendőket tekintve ugyanolyanná teszi, hisz lustálkodni, nyugodtan reggelizni, kávézni, kakilni sem hagy.
A mérnöki precizitással kiválasztott, majd kellően magasra pozicionált karácsonyfánk Rókusnak legfeljebb egy újabb szobanövény, a rajta lévő gömbök és díszek pedig elérendő életcélok.
A másik oldalon egy olyan ünnep, amit próbálunk nem harsányan, hivalkodóan, hanem csendesen (haha) és szerényen eltölteni. Nekifogtunk olyasvalaminek, amiből igyekszünk hagyományt faragni. Úgy döntöttünk Renivel, hogy kézzel fogható ajándék helyett egymásnak és Rókusnak is levelet írunk. Évközben tőlünk mindent megkap, és a karácsonyi csatát így is elvesztettük a családdal szemben, hiszen hiába nem akarunk vidámparkot és ingerbirodalmat a lakásunkból, ha csak egyvalamit is kap mindenkitől, abból a szülinappal megduplázva még így is egy szekrénnyi cucc jön ki. Erre rálicitálni, és valami szülőhöz méltó „méretűt” és „értékűt” a fa alá rakni persze lehet, de minek?! A következő években azért nem biztos, hogy ezt megússzuk, de majd csak kitalálunk valamit.
Reni ötletével, a levelezéssel pedig talán a kevesebből több lesz. Hiszen majd egyszer, amikor Róki már el tudja olvasni és értelmezni, kap egy időkapszulát, benne első vagy addigi közös éveink lenyomataival, elképzeléseivel, benyomásaival, gondolataival. Mi pedig egymástól vasaló vagy fúrógép helyett – Fodor Ákos Szerelem c. haikuja után szabadon – egymásba fonódó, együtt lebbenő függönyöket.
Szóval hová is tűnt a jól megszokott, megtervezett és kivitelezett, de alapvetően lustulós karácsonyunk? Elköszönt tőlünk. Szüleinkkel együtt otthon hagytuk, hiszen javarészt nekik köszönhettük, akármilyenre is sikeredett, és egészen addig gyereknek érezhettük magunkat (legalább) az ünnepek alatt, míg nem lettünk mi magunk is szülők.
Tavalytól, de leginkább idéntől már viszont beköltözött a fa alá a felelősségre, mértékletességre való törekvés, nekünk kell telehintenünk fahéjjal a lakás sarkait és repedéseit, és megmutatnunk Rókinak, hogy a karácsonyunk mitőlünk egészen őhozzá terjed, és fordítva. Minél kisebb lesz köztünk a távolság, annál teljesebb lesz az ünnep.
AZ ELŐZŐ RÉSZEK: