A cikk hamarosan megjelenik a Klikk Out 2020/01. számában is.
Az év végi ünnepi dömping után a januárral egy lelassult, szürke időszak veszi kezdetét. Az érzelmileg dús december után az év eleje sok ember számára az „új év, új élet“ címszó alatt valamiféle változás kezdetét jelentheti. A másra, a jobbra való sóvárgás okán sorra születnek meg papírra vetve, fejben vagy hangosan kimondva az újévi fogadalmak. A listavezető fogadalmak közé a súlyleadás, valamilyen rossz szokás elhagyása, illetve a kevesebb munka, több kikapcsolódás tartozik.
Berögződött szokásaink, destruktív viselkedési formáink, mindennapi rutinunk kényelmet és kiszámíthatóságot biztosít kis életünkben, olyan komfortot, amelyet nem szívesen hagyunk el. Ezért is olyan nehéz betartani fogadalmainkat, nemcsak szilveszterkor, de az év bármely napján. A viselkedéspszichológia kutatásai alapján a fogadalmaink gyakran csak szimbólumok és mélyebb vágyainkat jelzik.
Vajon mi indítja el bennünk a belső motivációt a változásra?
Aki ismeri Maslow szükségletpiramisát, tudja, hogy az emberi szükséglet hét nem egyenlő részre osztható. A piramis leghosszabb részét, az alját a létfenntartó szükségleteink képezik, s a piramis csúcsán pedig az önmegvalósítás található. Ők irányítanak tehát minket.
De miért pont az év utolsó napján?
Az emberi kultúrához hozzátartoznak az ünnepek, rituális tevékenységek, a napfordulók. Valamin változtatni az év bármelyik napján lehetséges, azonban az ember cselekvését vagy döntéseit szívesen köti valamihez. Ahogyan lezárul egy év, az ember maga mögött tudja a múltat, és nagyobb motivációval tekint a tiszta, érintetlen jövőbe. A számoknak nagy szerepe van a kultúránkban, a kerek számok, időpontok sokkal gyakrabban szerepelnek az életünkben. Gondoljunk csak bele, az intézmények nyitva tartási ideje sem 8 óra 11 perc, hanem 8 óra, ahogyan a munkamegbeszélés is általában 10 órakor kezdődik, nem 10 óra 24 perckor, 14 másodperckor.
A fogadalmak sikerességét gyakran árnyékolják be az irreális elvárások.
Az ünnep hevében gyakran túlértékeljük teljesítményünket, akaraterőnket, lehetőségeinket. Az apró, reális célokkal garantáltabb a siker. A hamis remény szindróma főleg az irreális célok kapcsán szokott felbukkanni. Ha túl nagy falatnak is bizonyult a kívánt cél, de teljesítettük, a kérdés még mindig ott lóg a levegőben: vajon tényleg boldogabb lettem attól, hogy elértem a célomat? Megérte-e a sok áldozat, erőfeszítés? Meghozta-e számomra a kívánt lelki nyugalmat?
Gyakran fordul elő, hogy már a fogadalom megszületésének pillanatában nem magunk miatt, sokkal inkább a külvilág elvárása alapján cselekszünk. A belső motiváció hiányában ez az út már az elején halálra van ítélve. Ilyenkor pontosan az a belső munka veszíti el értelmét, amely megadja a kitartás, elszántság és komoly akarat alapját.
Egy, ami mindent visz
Ha valóban sikerre akarjuk vinni fogadalmainkat, a figyelmünk központjába egy, számunkra legfontosabb célt helyezzük. A koncentrációnk és a cél iránt érzett vágyunk elaprózódik, ha egyszerre több fogadalmat teszünk.
Az ember egyik legalapvetőbb igénye, hogy magát nemcsak fizikailag, hanem érzelmileg is biztonságban tudja, még ha ez a biztonság látszólagos is. Visszacsúszni a jól megszokott kerékvágásba nagyon könnyű, az ismert viselkedési formák pillanatnyi megnyugvást adnak a léleknek, amelyben ismét biztonságosan érzi magát. A végső cél elérése során ezért gyakran fordulhat elő, hogy akaraterőnk, motiváltságunk híján visszatérünk a startvonalhoz.
A viselkedéspszichológusok szerint ez is az út része, itt kezdődik az önismeret és a lelki munka. Innen szép győzni, és teljesen mindegy, hogy új év kezdődik-e, vagy a nyári napforduló.
