A történetben szereplő személy a képzelet szüleménye, bár közülünk bárki magára ismerhet benne. Igazi lokálpatrióta, akinek szemével, első szám harmadik személyében mesélem el mindazt, amit hosszú évtizedek alatt átélt. A múltba révedve keresi helyét a térben, miközben fátyolos szemmel gondol vissza emlékeire. Ő Ödönke, egy megszállott fanatikus fociszurkoló. Ha belekezd valamibe, nincs az a magas hegy, ami megállítaná. Néha kicsit frusztrált, kergeti azt is, amiben tegnap még ő maga sem hitt. Egy kisváros kiáltását viszi a nagyvilágba. Egy kisvárosét, melyet annak idején nem találtak meg a térképen.
Otthon a fotelben elnyújtózva behunyta a szemét, és gondolatban elkezdte visszatekerni az idő kerekét. Elképzelte, amikor a nyolcvanas években tízezrek jártak meccsre. Hallotta a morajt, és magában dúdolta a dalokat. Amikor megszólalt a Radetzky induló, megállt egy pillanatra, s hagyta, hogy az idő a maga útját járja. A lelkes tömeg egyre csak tódul a stadionba, majd fokozatosan kiürülni látszott elméjében a szentély.
Most csak pár százan lehetnek a lelátón, aztán ismét magába szippantja a vágy, hogy a roskadozó tribünök megint megteljenek. Széttárja karjait, és élvezi a kényelmes fotel és az elméje keltette látomást. Párszor megismétlődik a helyzet, mire ismét a jelenbe ér.
Rájött, egy dolog sosem változik: a lüktetés. Amikor csak kevesen voltak, gyakran cikizték, majd ugyanazok, ha minden sínen volt, majdhogynem fellökték…
… de ő végig kitartott, és sosem bánta meg, a klubhoz és a stadionhoz mindvégig hűséges maradt. A játékosok és az edzők állandóan cserélődtek, de a szurkolók mindig visszatértek.
A régiek újakat hoztak, majd azok ugyanolyan szenvedéllyel merültek bele, hogy a mennyből a pokolba, majd onnan ismét egyre magasabbra jussanak. Nem is számít miért történt így, csak az, hogy sosem adták fel. Sok év telt el azóta, hogy Ödönke megszerette a focit. Magával ragadta annak hangulata, a sikerek és a bánatok, és bizony az örömittas délutánok után néha pár könnycsepp is végiggördült arcán. A közös sörözések a meccsek után, bármi is volt az eredmény az állandóságot jelentette számára. Elsők közt látta villanyfényben úszni a stadiont.
Volt, hogy úgy érezte, maga a foci csak köret, csak az összefogás tárgya. Létezik egy erő, egy hatalmas mágnes talán, ami idevonzza ezt a rengeteg embert.
Valami olyan erő, ami megtartja az embereket egy helyben pár órára, elfeledve az élet búját-baját. Átadva magukat a megfoghatatlan, jóleső bizsergésnek, amit a hely szelleme generál. Ilyen volt a Nélküled, itt ismerte meg mindenki. Amikor a csapat kifutott a pályára, az maga volt a szerelem. Sok mindent feladott érte, csak, hogy ott lehessen.
Csak szárnyat adhasson vágyainak, hogy tombolhasson, neki ez mindennél többet ért. Tulajdonképpen minden alkalommal hazatért, magára öltötte csapata mezét, és nyakára tekerte a sárga-kék sálat. Nem volt ez eredményfüggő, bár a győzelmek hatalmas erőt adtak minden alkalommal. A nagy csaták hívogató szavaitól extázisban énekelt. Kezében zászlóval néha úgy érezte a hangszálai szétszakadnak, ám ügyet sem vetett rá. Minden diadalban benne volt saját sikere, mintha ő maga rúgta volna a gólokat.
Együtt szárnyalt a csatárral, aki húsz méterről bombagólt rúgott, és elvetődött kedvenc kapusával, ahogy bravúrral tornázta ki a labdát.
Ha kellett, a füvön csúszott, sok mindent tapasztalt és különlegesnek érezte magát. Látta, hogy mások is ugyanígy éreznek, szeretett ide tartozni. Őszintén kimonta mindig amit gondolt, mégha nem mindenki kedvelte emiatt. Hogy céljai egy olyan világot tükröznek, ahol az egyén csak szereplő a töténetben, hisz’ a főhősök odalent a gyepen száguldoznak. Több volt számára mindig egy sporteseménynél. Ahogy teltek az évek, változott a környezet, szebb lett, tágasabb, modernebb.
Sokáig erre vágyott, de amikor álmai kézzel foghatóvá váltak, elbizonytalanodott. Talán csak hiányzott neki, hogy a régi omladozó lelátókon sokszor szinte térdig gázolhatott a tökmag héjában. Belerúghatott egy eldobott söröspohárba mérgében, ha az ajtó ablak helyzet kimaradt.
Továbbra is jól érezte magát a haverokkal, de kedvébe immár üresség is vegyült. Ahogy az addig tömött lelátók is, mintha felhígultak volna.
Ugyanúgy hazament meccs után, ám itthon és otthon közt mégis különbséget érzett. Honvágya lett. Az emlékek benne éltek a szívében, a rideg kő és a vas neki a melegség volt. Szinte ott tanult meg járni, ott járta ki az iskolát. Olyan honvágyat érzett, amiről azt gondolta, soha nem lesz képes leküzdeni. Ami benne lakozik majd élete végéig, és ha bajnok is lesz csapata, a hely szellemét, mely az ifjú korát idézte, nem tudná pótolni semmi. Ezt jelentette számára a régi stadion. Bizony eltelt egy kis idő, mire ismét úgy tekintett a Sport utca hatalmas Arénájára, mint arra a helyre, ahol a gyerekből felnőtt lett. A szenvedély csupán akkor lehet határtalan, ha őszinte, s így talán a mesék is igazzá válnak…
Utóirat: Ahogy mondani szokták, a történet a képzelet szüleménye. Bárminemű hasonlóság, csak a véletlen műve… Vagy nem…
(Roberto)