Ez most egyedül a Tiéd. Az a kellemetlen csönd, amivel épp a tehetetlenséged fogalmazod meg. Pontosabban éppen ezek azok a ki nem mondott szavak, amiket képtelen vagy vállalni, az okozza ezt a végtelen nagy csendet. S hogy ne legyen egyikünknek sem kellemetlen, én inkább beszélek, mintsem cinkosod legyek a nagy hallgatásban.
Éhes kutyaként kutatom a válaszokat és értelmezem a jeleket. De képtelen vagyok összehúzni a vonalakat és kirakni a képet.
Szakítunk. Biztosan. Szakítunk, tényleg?! Ha nem, akkor mire fel ez a nagy csend? Miért úgy beszélsz, ahogy biztosan nem értem?
Mert én most nem értem. Tehetetlenül állok, mert ez a csend idegen, ez a csend csakis a Tiéd.
Tudjátok, van az a pillanat, amikor valami elszakad és már biztosak vagytok abban, hogy vége. Akkor is, ha ti mondtok búcsút és akkor is, amikor a másik. Ez az a csend, ami megelőzi a végét.
De ha nem megy? Ha nem akarom a búcsút? Belém hasít a csend, érzem, ahogy éles pengéje az élő húsomba vág, nem kímélve a legfontosabb szerveimet. Ez a csend kíméletlen, képtelen vagyok elviselni a fájdalmat. Felkiáltok magamban, nem, ez nem lehet, nem lehet vége. S inkább belekezdek abba a bizonyos egyoldalú párbeszédbe. Csak mondom és mondom, igyekszem megérteni, mi történik épp, de annyira fáj a vélt valóság, hogy minden más kellemesebb, mint itt lenni és ebbe a kínzó csendbe belefeledkezni.
Biztosan vége. Legyen hát. Milyen kellemetlen, ahogy töröm magam. Nézz már magadra?! Kiált fel a belső hang, ami a maradék önbecsülésemet hivatott megőrizni. Elég legyen! Miért alázkodsz meg? Azonnal hagyd abba! Ha ő a csendet választja, akkor legyen hát! Ha nem akar válaszokat adni, engedd hát! Elég legyen! Légy végre képes emelt fővel távozni! Nem kell kitöltened az ő maga kínos csendjét.
Eljöttem. S ahogy egyre távolodtam a rég kihűlt szavak emlékeitől, lassan és finoman töltekeztem fel idegen hangokkal, apró neszekkel. Azt hiszem, ez az élet zaja, amiről biztosan nem fogok lemondani többé senki csendjéért.
