Kedves Zoli bátyám!
Legutóbbi levelembena milánói kalandjainkról meséltem Neked, de itt nem ért véget az utazás, mert egy felejthetetlen hajóút és három gyönyörű város várt még ránk. Szóval ott tartottunk, hogy a milánói metrón a zsebtolvajok elvették a pénztárcánkat, aztán úgy ahogy van, vissza is adták, hiánytalanul. Majd jött a dómlátogatás, meg a séta az esőben a II. Viktor Emánuel passzázson – ahová egyébként mindenki betéved, aki Milánóban jár – este pedig egy félházas, értsd: 45 ezer néző előtt megrendezett AC Milan-Lecce meccs.
Másnap hajnalban aztán bevettük az irányt a vasútállomásra, és egy genovai átszállással máris a savonai kikötőben találtuk magunkat. Október volt, de ott az emberek még rövidujjú ingben flangáltak a sétányon, ami a kikötőbe vezetett. Merthogy itt kezdődött a mi kis tengeri kalandunk.
Ha azt gondolod, Zoli, hogy láttál már nagy hajót életedben, akkor jobb, ha tőlem tudod, hogy amiket Bősön az erőműnél szoktunk nézegetni gyermekkoromban, csak ladikok amellett a monstrum mellett, amely nekünk három napig úszó hotelünkként szolgált. Nem is ladikok, csak tutajok. A nyolcadik emeleten volt a szobánk, és a legjobban akkor lepődtünk meg, mikor benyitottunk az ajtaján, és megláttuk, hogy balkonos, tengerre néző (hova máshova?) kabint kaptunk, noha olyan szobára fizettünk be, amelynek nincs ablaka. Az egész hajót pedig úgy képzeld el, mint egy óriási plázát.
Bár tudom, hogy nem szeretsz ilyen helyekre járni, de amikor egyszer Pesten voltunk a West Endben, az megvan még? Na, a hajó hasonló, csak kábé kétszer akkora. És van benne minden, ami egy modern bevásárlóközpontban megvan: puccos divatmárkák, csilli-villi bárok, diszkó, kápolna (a kettő majdnem egymás mellett), mennyei cukrászdák, három étterem, úszómedence bugyogós vízzel és még sorolhatnám reggelig.
De mi mégsem azért jöttünk, hogy abban áztassuk magunkat, mert annyian nyüzsögtek benne, mint a piacon. Az egyik taljánul, a másik angolul, a harmadik németül harsogott, a személyzet kilencven százaléka meg a Fülöp-szigetekről jött.
Olyan volt az egész, mint a Bábel-tornya, de mi nem törődtünk a többiekkel, csak magunkkal. Elvégre is nászúton voltunk, vagy mifene. Az önellátásunkat viszont néha – pontosabban inkább: minden egyes alkalommal – enyhén szólva is túlzásba vittük. Mert hát, tudod, milyen a csallóközi ember? Amit ingyen kap, abból a soknál is több kell neki, hát még ha kajáról van szó. Ettél már garnélarákot nutellás fánkkal? Hogy nem?! Én sem gondoltam volna korábban, hogy finom, pedig nagyon is az. Ugye mondanom sem kell, hogy minden egyes alkalommal annyit – nem tudom szebben mondani – zabáltunk, hogy a fülünkön jött ki.
Ehhez pedig gondold hozzá, hogy legyen bármilyen hatalmas is az a hajó, amelyiken vagy, fentről nézve mégiscsak egy kis pötty a végeláthatatlan hullámok közt, ezért ha akarod, ha nem: billeg. És ezt bizony mi is megéreztük…
De erről és az úton történt további meglepetésről majd egy következő alkalommal írok.
Ölel unokaöcséd, Balázs
