Régen minden más volt, vagy csak hajlamosak vagyunk kiszínezni a pár évtizedes történeteket? Kora reggel érkezem az orvosi rendelő elé, nem lep meg igazán, hogy már most az hatodik vagyok a sorban. A szitáló ónos eső elől oltalmat keresve bepréselődünk egy zsepkendőnyi fedett területre, ahol máris elkezdődik egyik kedvenc sztorim: a „rendszerek” összehasonlítása, vagyis inkább szidása.
Szóval régen más volt, nem kellett hajnalban kelni az orvoshoz, és mindent egy helyen elintézhettünk. Ezt az állítás azonnal megcáfolnám, ám jobbnak látom egyelőre nem belefolyni a beszélgetésbe, mert az „öregeknek” akkor is igazuk van, ha nincs. Ez az „öregek” kiváltsága.
Végre kinyílik az ajtó, a tömeg megindul az orvosi váróba, amiből olyan kalamajka támad, hogy a politikai ideológiák is azonnal felemlegetésre kerülnek, mintha az embernek a homlokára lenne írva egyik – másik múltbeli szerepvállalása. Az előcsarnokban sorszámot kell „tépni”, ezt az elavult módszert mára elektronikus berendezés helyettesíti.
Az, hogy az elavult „tombolajegy” hatékonyabb volt, mint ez a modern masina nem kétséges, hiszen a sorban hatodikként még egy ideig a mozgóajtóban állok, fényévekre abbéli tervemtől, hogy végre leüljek a melegben. Mire a szerkezet elé jutok, és behelyezem a kártyámat, szürkeállományom kissé elhalványulva azt a feladatot vetíti elém, hogy adjam meg a PIN-kódom.
Téves a belső sugallat, hiszen ez nem egy pénzfelvevő hely, sőt! Itt többé-kevésbé fizetni szokás, a szimpla társadalombiztosításon felül.
Bezzeg az „öreg” idejében nem kellett, sőt még az én gyermekkoromban sem. Maximum a receptdíj volt egy korona. Elismerően bólogatok, és bárgyú tekintetem a kijelzőre szegezem. Mivel a csodamasina programja valami furcsa oknál fogva nem ismeri fel a kártyámat, egy anonim sorszámot kapok, és illedelmesen szabad ülőalkalmatosságot keresek. Végre meglett a cetlim, és átestem a procedúra legkényesebb etüdjén, kezdetét veheti a várakozás. Nameg az „öreg” további történeteinek hallgatása, pedig Isten lássa lelkemet nem kértem műsoros matinét mára. Betekintést nyújt a vesekőműtétjének tortúrájába is, már ott tartok, hogy engem is elkezdtek szúrni deréktájékban, amikor megtöröm a monológját.
Annak idején nekem sem „helyben” volt az orvosom, így aztán ha röntgenre küldött mehettem édesanyámmal a kórházba, majd onnan vissza a lelettel a dokihoz.
A szerdahelyi korzón, a korabeli Csillag utcában volt a doktor rendelője. Bejárat az udvar felől, pár soros lépcső vitt fel hozzá.
Pontosan ott, ahol ma egy bank áll. Amolyan igazi, szerethető dr. Bubó-féle orvos volt, és nála is az „Ursula hordta a nadrágot” – ha értik, mire gondolok. Ha éppen nem rendelt, a Halpiac téren (anno Balasov tér) helyettesítette egy doktornő, ahonnan a Gorkij suliba mentünk szakorvoshoz „forró” injekcióra. Már nem emlékszem, mi volt a bajom, de úgy néztem ki, mint egy varangyos béka.
„Bezzeg a kommunisták alatt ilyen nem volt!” – veszi át ismét a szót az „öreg”, miközben odakint már majdnem teljesen világos lett. Az aktuális „elvtárs” részletekbe menően ecseteli a demokrácia ellene elkövetett sérelmeit, amikor végre szólítja öt a nővérke. Fellélegeztem! A vélemény szabad, és az azt elnyomni nem szerencsés elvet követve, gazdagabb lettem a város egy újabb történetével.
Nyitott szemmel járok a világban, nameg szűkebb környezetemben, így tudom, nagy igazság van az „öreg” szavaiban, még akkor is, ha az átkos rendszert semmi esetre sem sírnám vissza.
Ha csak ennyi lenne a sztori, az bármelyik városra ráillene, de mivel ez a város egyben a szülővárosom is, türelmes voltam. Valóban alacsonyabb színvonalú, de ingyenes egészségügy volt akkor? Mindent kézzel írtak, maximum írógéppel, de a gyógyítást ez semmiképpen sem befolyásolta.
A vesekő akkor is vesekő volt, és az orvosok ugyanúgy felesküdtek, hogy tudásuk legjavát nyújtva gyógyítsák az emberek nyavalyáit. Nekem ez az egész úgy jött le, hogy ma (pejoratíve) magasabb színvonalon haraphatunk a fűbe, ha rosszkor vagyunk rossz helyen. Anno mehettünk titokban misére a templomba, ma Istent kérjük fennhangon, hogy jöjjön el hozzánk.
De nem lehetett banánt kapni! Nos a múltkor a lakótelepi élelmiszerüzletben sem lehetett. Aztán meg olyan jött, amitől sírnának a majmok.
Csaknem elfelejtettem, miért is jöttem valójában: „csupán” egy pecsét kéne, erre várok idestova másfél órája, miközben már olyanok is bejutottak, akik utánam érkeztek. Ezt eddig észre sem vettem, csak azt, hogy anno ingyenes volt oktatás, és aki nem dolgozott, azt becsukták. Nem lehetett viszont bármikor narancsot kapni! De volt köztisztaság, közbiztonság, köz… Ma meg közöny van!
Gyakori volt a szegénység, de koldusból kevesebb, ha volt egyáltalán. Most vannak gazdagok és szegények (nem, ez nem a regény címe). Elesettek, olykor magánhibáján kívül eladósodó állampolgárok.
Mindez bárhol megtörténhetett volna, de végtére is itt történt, Dunaszerdahelyen.
Egy-egy rendszer elve és eszméje tökéletes. Akkor nem utazhatunk külföldre, ma ki sem kell mozdulnunk otthonról, válogathatunk száz, meg száz tévéadó közül, ahol a sok szenny csőstől jön, és ránk erőltetik a nyugati társadalmak szokásait. Ha nem figyelsz, percek alatt bekebelez a multikulti. Nehéz és komoly a helyzet, érdemes minimum elgondolkodni, mi miért van és hogy valóban ezt akartuk-e?
Néha érdemes meghallgatni az „öregek” élettapasztalatait is, csak azt a fránya vesekövet ne kellett volna! Apropó kő! Milyen szép is lenne, ha megmaradt volna Szerdahely óvárosa a maga mivoltában. De a köveknek valószínűleg ez a sorsuk, vagy kiveszik vagy lerombolják őket.
Utóirat: két és fél óra alatt meglett a pecsét, már csak a jogosítványra kell várnom pár hónapot…
(Roberto)
ELŐZŐ RÉSZEK:
SZERDAHELYI KÉPESLAPOK
