SZERZŐ: MARCZIBÁL LEVENTE
FOTÓK: FEKETE NÁNDOR
Január 3-án bombaként robbant a hír: Peter Hyballa távozik Dunaszerdahelyről. Az első gondolata talán a meglepettség után legtöbbünknek az volt, hogy a közkedvelt német edző így nem válthatja be az ígéretét, ami az utolsó őszi forduló sajtótájékoztatóján hangzott el, reagálva így a Slovan edzőjének kritikájára.
Hyballa ugyanis azzal köszönt el, ő bizony visszatér a téli szünet után Szlovákiába. Az előzmények szintén nem tették nyilvánvalóvá az edzőcserét.
De akkor vajon mi történt?
A vezetőség indoklása szerint Hyballa a szezon végén lejáró szerződését nem akarta meghosszabbítani, ez pedig megnehezítette volna az aktuális célok elérését. Az elsődleges cél ugyanis előrelépés Európában (vagyis minimum a harmadik selejtezőkörig jutni), saját nevelésű fiatalok beépítése, kupagyőzelem, és a következő szezonban harcba szállni a bajnoki címért.
A szituáció kísértetiesen hasonlít a tavalyi szezonra, amikor 8 pontnyi hátránynál még mindig a bajnoki cím megszerzése fogalmazódott meg a klubban. A jelenlegi 10 pontos hátrány nem sokkal tetemesebb a tavalyinál, a vezetők mégsem a Slovan utolérését célozták meg tavaszra, hanem sokkal reálisabban gondolkodnak, megpróbálnak előre tervezni.
Másfél évvel ezelőtt Hyballa tulajdonképpen ismeretlen edzőként érkezett meg Dunaszerdahelyre, hogy pótolja a történelmien sikeres Marco Rossit. A cél a támadó futballal elért jobb helyezés, lehetőleg bajnoki cím, fiatalok beépítése.
A 2017/18-as idényt Rossi vezetésével 46:32-es gólaránnyal zárta a csapat, míg Hyballa első idénye után 63:38 volt ugyanez az arány.
A változás látványos, 17-tel több lőtt gól egy idény alatt, azaz meccsenként átlagban +0,53. A Rossi-szezon átlagéletkora 23,4, míg egy évvel később Hyballa csapata átlagban 22,4 éves volt. Hazai nevelést nem sikerült az A csapat közelébe juttatni, ám erre látszólag kevés esély és minőség mutatkozott. A helyezés a harmadik helyről másodikra, az elért pontok mennyisége 57-ről 63-ra javult.
Az átlagnézőszám az idény végére a nyolcezres határt is átlépte, ezzel is mutatva, igény van a látványos támadófocira.
Egyedüli kudarcként a csúfos szenyicei kupakiesés felróható, valamint a bajnoki harcból való korai kiszállás – ennek azonban objektív okai voltak Bayo elvesztéséből eredően. A célok tehát nagyjából teljesítve, jöhetett az új idény, újfent bajnoki álmokat megfogalmazva.
A nyár elején aztán általános meglepetésre a klub néhány nap leforgása alatt bejelentette mindhárom középső védő távozását. A pótlás megérkezett, de az már a „helyettesek” tipológiája alapján is tisztán látszott, hogy a nyár a védelem összerakásáról szól majd.
Ramirez személyében kissé késve, de megérkezett a várva várt csatár, kezdődhetett ismét a nagyratörő álmok szövögetése.
A Cracovia elleni összecsapáson már látszott, Šatkát nagyon nehéz lesz pótolni. Hyballa vezetése alatt először láttam rajta a magabiztosságot, Kružliakkal a rövid kooperáció ellenére kiváló párost alkottak. A bravúros továbbjutás és Šatka távozása után eléggé meglepett, hogy Hyballa nem változtatott, továbbra is extrém nyílt focit favorizált Európában is. A vége az lett, hogy a közepes erőkből álló, ám taktikailag érett görög Atromitos mindkét meccsen nagyjából 10 perc reményt engedett a továbbjutásra.
Az európai kaland végeztével hat nap alatt kétszer kaptunk ki a Fortuna ligában, ráadásul hosszú hetekre kiesett a csapat két legkreatívabb embere, Kalmár és Ronan. A csapat megtörni látszott, ám amikor már mindenki legyintett volna az „ennek a szezonnak is annyi” jelzővel,
szeptember 1-jén jött egy váratlan fordulat, amikor a Slovant földbe döngölte a DAC.
A meccset követően nyilvánvaló volt, hogy egy elképesztően motiválatlan, arrogáns és fáradt Slovant győztünk le, ám a tény, hogy riválisunk egész ősszel hatalmas terhelés alatt lesz az EL-csoportkör miatt, valamint, hogy a kéthetes válogatott szünet miatt van idő rendezni a sorokat, újra reményt keltett.
A szünetet követően viszont minden ugyanúgy folytatódott, kínkeserves kupa-továbbjutással, hazai vereséggel a Rózsahegy ellen. Majd jött a Zsolna elleni brutális első félidő, ami újra a Hyballa-stílust idézte. A Zsolna elleni győzelmet azonban négy kiszenvedett győzelem, majd egy Szered elleni döntetlen követte, az ezt követő utolsó négy bajnoki volt azonban az, ami az idényt tökéletesen keretbe foglalva többek közt Hyballa vesztét okozta.
A tizenötödik fordulóban a Trencsént fektettük két vállra kiváló játékkal, majd ezt követően jött az emlékezetes „rövidzárlat”, a nagymihályi első félidő.
Megmagyarázhatatlan, felfoghatatlan, az igazat megvallva nagyon meglepett, hogy a meccset követő sajtótájékoztatón Hyballa a lemondás helyett az egy nappal azelőtti buszbalesetről beszélt. Az utolsó előtti fordulóban egy átlagos meccsen a legszorosabb eredménnyel legyőztük a Nyitrát, majd érkezhetett a rangadó, amin esetlegesen 4 pontra csökkenthettük volna a hátrányt.
Az első 10-15 percben hengerlő pressing, kimaradt büntető, egy röhejesen naiv kapott gól, kimaradt ziccer, félórányi jó játék, majd teljes tanácstalanság, 0 csere, oldalvonal mellett toporgó fiatalok. Bár a harmincadik perctől is optikai fölényben voltunk, bántóan esélytelennek látszottak a fiúk. Egy 2009-es Manchester United – Arsenal mérkőzés utáni Evra-idézet jutott eszembe róla:
„Az első félidőben az a benyomásom támadt, hogy tizenegy férfi focizik tizenegy gyerek ellen”.
A meccs tökéletesen összegezte az idényt: reménykedünk, 30 percet focizunk, majd elhasalunk.
A fordulót követően a szlovák sajtót böngészve szúrt szemet a szenyicei edző dicsekvése, miszerint négy 19 éves játékos is volt a hétvégi kezdőjükben. Jól hangzik az efféle statisztika, ám jobban utánanézve, a Fortuna ligában ez is csak a dobogó legalsó fokára elég. A Slovan kezdőjének átlagéletkora 27,5 volt az utolsó fordulóban. De vajon hogy állt ilyen téren a DAC? 22,4!
Az átlagéletkor folyamatosan csökken, a megfigyelők naplójába már mindenképpen bejegyzésre került a DAC, a sikerekhez azonban vagy egy hangyányit tapasztaltabb csapat, vagy kirívóbb tehetségek fognak kelleni.
Hyballának igaza volt, a jelenlegi keretben nincsenek sztárok.
És bár a liga ezt a trendet követi, az egyetlen csapat, aki 23-on aluli átlagéletkorral tudott bajnok lenni, a kétezer tizenhetes Trencsén volt tele egyéniségekkel, és egy szupererős Slovan nélküli ligában. Érdekességként, míg a szlovák csapatok felének átlagéletkora a 24-et sem éri el, addig Magyarországon 0, míg Csehországban 1 csapat játszik 25 éven aluli átlaggal a felnőtt első osztályban.
És hogy ez a sok szám és tény számomra milyen tanulságot rejt? Hogy a jelenlegi idény sikertelensége a vezetőség és az edző közös érdeme. Kezdve a nyári eladásokkal, amivel a vezetőség néha egy próbálgató gyerekre emlékeztet, aki csak a saját hibáiból hajlandó tanulni, folytatva a gegenpressingre most már szemmel láthatóan képtelen Ramirez megvételével, majd befejezve Hyballa röghöz kötött elveivel, és az ebből eredő hullámzó, de jobbára szenvedő teljesítménnyel.
Az idény közben sokszor olyan érzés fogott el, hogy míg a Hyballa-focinak a lendületes támadásról kéne szólnia, addig a mi játékunkban már csak elvétve volt átütő erő, néha olybá tűnt, hogy a cél nem is a gólszerzés, sokkal inkább a sok passz, a látvány.
Az eredményt teljesen háttérbe szorította a stílus, és bár mindig a magasan letámadó, támadó focira vágytam, hosszú idő után hiányolni kezdtem a komplexebb taktikát, a kiegyensúlyozottságot.
Az elején felsorolt célok közül a támadó futball is csikorgott, a hazai nevelések beépítése pedig szintén nem jutott egyről a kettőre. Veselovský szupertehetségnek titulálása után az ősz folyamán mellékvágányra került, mindössze 31 percet játszva a legfelsőbb ligában. Ráadásul a DAC használta a liga csapatai közül a legkevesebb játékost, szám szerint 21-et. Nem állítható tehát, hogy Hyballa a fiatalokhoz nyúlt volna, amikor sérülések húzták a csapatot, érthetetlen módon például az utolsó fordulóban kilátástalan második félidőt is csere nélkül hozta le.
Ha ezt a sok tényezőt összeegyúrjuk, a vezetőség döntése teljesen helyénvalónak tekinthető. A klub filozófiája kikristályosodni látszik: erős utánpótlás, piaci alapú játékospolitika, támadó futball, alacsony átlagéletkor, sikerek. Az utóbbi célt persze az előtte felsoroltak jelentősen befolyásolják, ezért a közeljövőben több részlet csiszolásra szorul. A sikerhez minőségi tehetségek kellenek, az idecsábításukhoz pedig az európai porondon való előrelépés a legkézenfekvőbb út. Ilyen célok mellett viszont öngyilkosság egy nyári edzőváltás.
A tízpontos előny a Rózsaheggyel szemben elegendő biztonságot nyújt a tavaszi próbálgatásra, a jelenlegi keret ugyanis tele van kihasználatlan játékossal – csupán 14 játékos volt pályán a lejátszható percek legalább egyharmadán!
Az edzőváltás tehát összességében jó lépés lehet, és egy átmeneti fél év után jó lenne reálisan versenybe szállni a bajnoki címért, ám ehhez a vezetőség átgondoltabb átigazolási stratégiája is kelleni fog, tanulva a múltbeli hibákból.
És hogy mit várhatunk az új edzőtől? A nyilatkozatok alapján sokpasszos, labdabirtoklásra építő támadó stílust, ami igazság szerint Hyballától sem állt távol a kisebb csapatok ellen. Az már most látható, hogy egy jóval visszafogottabb, tekintélyt parancsoló szakember érkezett, aki egyelőre (valószínűleg az imént említett átmeneti fél év miatt) nem fogja az asztalt csapkodni új játékosokért.
És bár a Benfica „B” csapat öt idényen át, vagy João Félix profik közé emelése 16 évesen nem rossz ajánlólevél, egy „B” csapat sosem a helyezésről, kizárólag a játékosok fejlesztéséről szól, így Hélder új feladattal néz szembe. A Benfica piaci alapú politikája, a kapcsolatok, és a portugál piac ismerete mind az új edző hozadéka lehetnek, elhangzott azonban egy
kulcsszó az első interjúk egyikén, amit egyelőre a legfontosabbnak találok: pragmatizmus.
A szó, ami az utóbbi másfél évben teljesen háttérbe szorult, és aminek nagy jelentősége lehet a jövőt illetően.
