A cikk megjelent a Klikk Out 2020/01. számában.
Ki ne találkozott volna már olyan véleménnyel, mely szerint a tudomány világa érthetetlen, és a tudományos kísérletek úgy általában bonyolultak és dögunalmasak? Mi lenne, ha azt mondanám, hogy ez egyáltalán nincs így, és hoznék is egy példát? Nem szeretném előre lelőni a poént, és mindjárt az elején elárulni, hogy a következőkben leírt kísérletnek pontosan mi is a fő érdekessége. Annyit viszont megsúgok, hogy aki megtervezte és kivitelezte, ezzel rekordot döntött, és máig tartja is azt…
Mindenekelőtt a kísérlet tárgyáról ejtenék pár szót. A terápiás érintés (angolul therapeutic touch vagy distance healing néven futó) alternatív gyógymód az 1970-es években született meg Amerikában. Szülőanyja Dolores Krieger volt, egy nővér, aki állítása szerint érzékelte az emberi energiamezőket, és azokat manipulálva tudott gyógyítani.
Mi több, még csak megérintenie sem kellett pácienseit ennek érdekében – elég volt testük fölött hókuszpókuszolnia a kezével, s a betegek máris jobban érezték magukat. A lényeg, hogy a terápiát végző személy tulajdonképpen nem is gyógyít, hanem az immunrendszert „aktiválja”, mely aztán maga bánik el a kórral.
Ahogy azt könyvében is írta, Dolores módszere olyan ősi gyökerekhez nyúlt vissza, mint például a kézrátétellel gyógyítás. Azt azonban tagadta, hogy köze lenne az imádkozással gyógyításhoz vagy hasonló vallásos praktikákhoz. Inkább a kvantumfizika irányából próbált magyarázatot adni arra, hogy mindez hogyan is működik, bár több fizikus felhívta rá a figyelmet, hogy állításainak se füle, se farka. Már eleve arra sincsen semmiféle bizonyíték, hogy az emberi testnek efféle sajátos energiamezeje lenne. Nem mintha egyedül a terápiás érintés feltételezne ilyet, ugyanis a koncepció ismerős lehet többek között a hagyományos kínai orvoslásból is. Egyébként sok alternatív gyógymód próbálja működésmódját a kvantumelmélet csűrés-csavarásával magyarázni, ami már csak azért is kifizetődő lehet, mert azt úgysem érti szinte senki, viszont baromi érdekesnek és tudományosnak hangzik.
Krieger ennek ellenére (vagy épp ezért) mindenesetre meggyőzött egy csomó embert, és sikerült híveket és tanítványokat toboroznia, illetve több százmillió dolláros üzletet csinálnia a terápiás érintésből. Mert – félreértés ne essék – ugyan a nyugati orvoslás semmiképp sem olcsó mulatság, általában az alternatív módszerek űzői sem a két szép szemünkért akarnak kikezelni minket minden nyavalyánkból.
Dolores azonban nem győzött meg mindenkit maradéktalanul. Egy Emily Rosa nevű hölgy személyében emberére akadt.
Emily szkeptikusan állt az egészhez, és úgy döntött, be is bizonyítja, hogy az egész egy lufi, melyet gyerekjáték kipukkasztani. Megtervezett és kivitelezett egy nagyon egyszerű és ötletes kísérletet, melyhez 21 terápiás érintést praktizáló gyógyítót sikerült beszerveznie. Rosa elsősorban arra volt kíváncsi, hogy alanyai tényleg képesek-e érzékelni az emberi test energiáját. Minden ezen áll vagy bukik ugyanis: ha nem képesek vagy eleve nem is lehetséges ezt a feltételezett erőteret érzékelni, hogyan is tudnák sikeresen manipulálni azt a gyógyítás érdekében?
Emily Rosa egy fal mögé ültette kísérlete résztvevőit, akik egy lyukon keresztül nyújtották át kezüket a másik oldalra. Nem láthatták így Rosát, aki egy pénzérme feldobásával döntötte el, hogy saját kezét az ő jobb vagy bal kezük fölé helyezze kicsivel. Ahhoz, hogy módszerük működjön, nyilván a terapeutáknak meg kellett tudniuk mondani, hogy melyik kezük fölött érezték a kísérletet végző személyét. Ha viszont csak véletlenszerűen találgattak, nagyjából 50 százalékban trafáltak volna bele. Az eredmények pedig magukért beszéltek. A 21 alany összesen 280 próbálkozásából mindössze 44%-ban találták el helyesen, hogy melyik kezük fölött lebegett kéz, ami meglehetősen siralmas. Ennél statisztikailag akkor is jobb eredményt értek volna el, ha ők maguk is kockát vetnek, és a vakszerencsére bízzák a döntést. Bebizonyosodott, hogy noha a terápiát végző személyek valóban őszintén meg lehetnek győződve róla, hogy érzékelik a másik energiamezejét, mindez csupán a fejükben létezik.
Emily Rosa kísérletének eredményeit a Journal of American Medical Association publikálta A Close Look at Therapeutic Touch cím alatt.
A slusszpoén az, hogy amikor a kísérletet végrehajtotta, kutatónknak, Emily Rosának nem hogy egyetemi, de még csak általános iskolai végzettsége sem volt: mindössze kilenc éves volt ugyanis. Egy science fair előadás keretében csinálta meg az egészet, és édesanyja segített neki a kivitelezésben.
Az amerikai iskolákban minden évben rendeznek ilyen tudományos vetélkedőket, melyeknek az a lényege, hogy a diákok egymással versenyezve tesztelnek különböző, általuk választott tudományos hipotéziseket, míg munkájukat egy zsűri értékeli ki és díjazza. Noha iskolájában ezzel a projekttel Emily nem aratott különösebb sikert, a tudományos közösség elismerését, róla szóló újságcikkeket és pár tévés szereplést hozott neki a dolog. Mindemellett a mai napig szerepel neve a Guiness Rekordok könyvében, mint a legfiatalabb emberé, akinek cikke jelent meg orvosi szakfolyóiratban.
Noha Emily fricskája egy időre megtépázta a terápiás érintés renoméját, a módszert magát mégsem sikerült igazán népszerűtlenné tennie. Sokan praktizálják és hisznek benne ma is annak ellenére, hogy egy igazán színvonalas kísérlet sem bizonyította hatékonyságát. A kislány történetének mégis van egy fontos tanulsága: a tudomány nem csak a tudósoké, hanem mindannyiunké, és a kritikus gondolkodás sem csak kevesek kiváltsága, hiszen egy általános iskolás is képes lehet rá.
