Az interjú megjelent a Klikk out 2020/01. számában.
Fotók: Ugróczky István
A 2021-es év kezdetén felidézzük tavalyi nagyinterjúinkat a nyomtatott lapszámainkból.
Van itt nekünk Dunaszerdahelyen egy kincsünk, amiről sokan nem is sejtik, mekkora. A két severi lakótelep közötti „tisztáson”, egy kívülről ma már nem túl patinás épületben működik a Művészeti Alapiskola, vagy ahogy mindenki hívja, a zeneiskola. Az intézmény 60 éves, és egy rátermett, az ének és a zene különböző műfajaiban tehetséges igazgató vezeti. Kollár Katalinnal beszélgettünk.
Ön igazgatónő, énekesnő (nóta-, opera-, kórus-, stb.) pedagógus, karnagy, anyuka. Mi ezek közös nevezője, melyek azok a tulajdonságai, amelyek mindegyikben meghatározóak?
Az összekötő kapocs mindenképpen az, hogy szeretem a jó zenét, és hogy keresem a lehetőségeket a jó zenét művelni. Ez végül is itt kezdődött a zeneiskolában. Ha pedig van rá lehetőségem, adottak a társak és olyan zenészek, akikkel ezt lehet csinálni, akkor miért ne?! Tulajdonság, amire szükség van – mivel különböző műfajú zenékkel foglalkozom, szólóban vagy akár csapatban is – hogy mindig tudni kell alkalmazkodni.
Alázatra, a zene iránti tiszteletre van szükség a részemről is, hogy „ennyi idős fejjel” még mindig tudjak tanulni, hogy gyakoroljak, illetve a másokkal szembeni türelemre, mivel például a kórusban nem mindenki profi énekes, nem mindenki tud kottát olvasni.
A fent említett funkciók milyen sorrendben érkeztek az életébe?
Legelőször a zenélés. A gimnázium után zenei pályára készültem, zenepedagógusnak tanultam a Konstantin Filozófus Egyetemen. Először klasszikus zenével foglalkoztam, amivel talán mindenki kezd, utána jött az operett és a nóta, amit a szüleim által otthonról hoztam, de a férjem is nagy rajongója a műfajnak. A főiskola alatt már énekeltem az egyetemi kórusban, onnantól pedig ez is az életem részévé vált, és itthon ezt a Szent György Kórusban folytathattam. Teljesen más kihívást jelentett a Four Art Singers. Gondoltuk, hogy ha már tudunk nagy kórusban énekelni, próbáljuk meg kicsiben is, amikor minden szólamra csak egy ember van. Más műfajokban, zenei stílusban. Megint eltérő kihívást jelent az Opera Trió, és megint másfajtát a nóta- vagy operetténeklés. Másképpen gyakorlunk, amikor hárman vagyunk a színpadon és másképpen, amikor csak egyedül. A kívülállók nem is nagyon látják, hogy a produkciók mögött mennyi munka van.
2014-től látja el a művészeti alapiskola igazgatói funkcióját. A menedzseri poszt nem vesz vissza a zenéhez való művészi hozzáállásából?
Nagyon szeretek tanítani, éppen ezért az igazgatói funkcióm mellett nagyon jólesik, amikor bemegyek az osztályba, és a diákokkal foglalkozom.
Amikor szembejött ez a kihívás, azt mondtam, szeretném csinálni, tenni ez ügyben, bár ilyen feladatra – ma már tudom – egyáltalán nem lehet előre felkészülni. Folyamatában kell megbirkózni a mindig új és újabb kihívásokkal.
Amikor elvégeztem az egyetemet, volt egy olyan lehetőségem, hogy esetleg külföldön zenéljek, de én nem azt választottam. Több ilyen válaszút is volt az életemben, ezek a mérföldkövek szembejöttek, és olyankor úgy éreztem, megpróbálok eleget tenni a kihívásoknak.
Ha már a válaszutakról esett szó, akkor is volt ilyen, amikor pályát választott? A zenén kívül mi az, ami felé elindulhatott volna akkoriban? Felmerült ilyesmi egyáltalán?
Igen, mivel azután, hogy a gimnáziumban leérettségiztem és megcsináltam a felvételit Nyitrára, felvettek a pozsonyi Műszaki Egyetemre, építészetre is. Választani kellett és Nyitra mellett döntöttem.
A világ legtermészetesebb dolgának tűnik, hogy itt tart és ezzel foglalkozik. Öt évvel ezelőtt Lipcsey Ildikótól vette át az intézmény vezetését, aki a rendszerváltás óta meghatározta az intézmény irányvonalát. Hogyan tekintett akkor arra, ami előtt áll?
Lipcsey Ildikó a rendszerváltás után lett igazgatónő, és bizonyára akkor is nagy feladat volt átvenni az iskola vezetését, mivel át kellett alakítani az új törvények szerinti hátterét mindennek. Az első ötéves igazgatói ciklusom már nekem is letelt, szeptemberben kezdődött a második és már én is látom, hogy tulajdonképpen a 2010-es évekkel kezdődően, sőt már 2008-tól, mekkora változások történtek és történnek az oktatásügyben szinte évről évre, napról napra.
A digitalizálás által megpróbálják megkönnyíteni a munkánkat, de a művészeti iskolák kicsit mindig „mostohagyerekek”. Sok újdonságot vezetnek be, ami a művészeti iskolákra nem mindig vonatkoztatható, a gyakorlatban nem megoldható olyan formában, mint az alapiskoláknál, és más fejlesztéseknél is utolsóként kerülünk sorra.
Nekünk pedig tulajdonképpen az marad, hogy végezzük a dolgunkat, tanítsuk meg a gyerekeket hangszeren játszani, vagy épp a rajzórán rajzolni, a táncórán táncolni.
Az egyik oldalon ott a digitalizációs követelmények, a másik oldalon pedig a Z- vagy Alfa-generációs gyerekek, akiknek szintén meg kell felelni a kor vívmányait illetően. Hogyan tudnak az ő igényeikhez alkalmazkodni?
Nagyon örülünk, hogy van az a bizonyos internetes csatorna, ahol a legjobb zenekaroktól, előadóktól tudunk meghallgatni klasszikus zeneműveket nagyon jó minőségben. Még mindig megvannak ugyan a régi bakelitek, de azokon már korántsem olyan a hangzás, mint a mai felvételeken. Természetesen van interaktív táblánk és különböző lejátszók, de a gyerekeknek úgy kell megmutatni a zenét, hogy az igazi élmény legyen.
Megmutatni azt, milyen az élő zene, amikor valakit élőben hall, amikor egy hangszert a saját kezével megszólaltat, egy képet maga megfest, vagy egy koreográfiát megtanul.
Az élő produkcióhoz hozzátartozik minden zörej is, hallani azt is, ahogy az énekes a levegőt veszi éneklés közben, csak sajnos a mai gyerekekhez ez már nem áll annyira közel…
Szégyellősek vagy inkább idegenkednek tőle?
Nem szégyellősek, inkább arról van szó, hogy kimarad az életükből ez a fajta élmény. A karácsonyi időszak előtt karácsonyi dalokat énekelünk a gyerekekkel, és nekem annyira furcsa, mikor egy 7-8 éves gyerek azt mondja, hogy nem ismeri a Hull a pelyhest. Mentsvárunk ezen a téren az ovi, és mondtam is neki, hogy ott biztos tanulták, ő viszont erre azt válaszolta, hogy arra már nem emlékszik. Évek maradnak ki éneklés nélkül… A mi időnkben ez még nem így volt.
Ez a hozzáállás tetten érhető a többi területen is, amivel foglalkozik a suli?
Általános tapasztalat a gyerekek részéről a kitartás hiánya. Nagyon kevesen vannak tudatában annak, hogy az eredményért meg kell dolgozni.
Bármilyen hangszert is vesz a kezébe az ember, valaki gyorsabban tanul, másnál ez lassabban megy, de el kell telnie bizonyos időnek, hogy valami úgy szólaljon meg a kiválasztott hangszeren, hogy a gyerek maga és a környezete is élvezze.
Néha a szülőknek is elképesztő elképzeléseik vannak arról, hogy mondjuk egy év próbálkozás után már mi mindent szeretnének hallani a gyermeküktől. Ez nem így működik.
Ez az, amit a digitális kor hozott magával, az azonnali tudás követelménye…
A zenetanulás, tánctanulás, színpadi jelenlét, rajzkészségek fejlesztése mind hosszú folyamat. A kisdiák szellemének és testének is fejlődnie, fizikailag is erősödnie kell. A hangszeres játéknál a kezének, a táncnál a testfelépítésének is úgy kell alakulnia, hogy bírja a terhelést. Aztán valaki alkalmas lesz rá, másnál két-három év után kiderül, hogy nem úgy fejlődnek az izmok vagy inak, nem tud megbirkózni ezekkel a kihívásokkal.
Semmit sem adnak ingyen, ez egy hosszú folyamat, ami sok munkával, gyakorlással érik be. Veleszületett adottságokra bizony szükség van, de főleg a kitartáson, a gyakorláson múlik az egész. A mai gyerekekből pedig ez gyakran hiányzik.
Valahol olvastam, hogy az Önök felelőssége, hogy egy-egy tehetség kellően ki tudjon bontakozni. Mit jelent ez tulajdonképpen, mik az ismérvei egy tehetségnek, ami alapján eldönthető, hogy vele többet, esetleg másképp kell foglalkozni?
Az igazán nagy tehetség nagyon ritka, azt azért felismerjük. A hangszeren jobban teljesít, gyorsabban tanul, fogékonyabb, van egy belső zenei, előadói elképzelése, és ez az előadásában is megmutatkozik. Látszik, hogy meg tudja benne valósítani önmagát. Ugyanígy van ez a rajzosoknál vagy a táncosoknál is.
Téthelyzetben mutatkozik meg, hogy ki az, aki igazán oda való. Ha egy tanár életében legalább egy olyan diák akad, akit erre a pályára tud irányítani, az már sikertörténet.
A mostani növendékek közül ki lehet valakit emelni?
Van olyan fiú, aki harmadik éve jár Pozsonyba előkészítő osztályba, a konzervatóriumba. Van olyan, aki kimondottan népzenére specializálódik, fúvós, vonós hangszerekkel és énekkel, ő is zenei pályára készül. Egy fiatalabb kisdiákunk is nagyon jó hegedűs, színpadra termett, emellett akadtak már a más hangszeresek, az énekesek és táncosok között is olyanok, akiket felvettek konzervatóriumba, művészeti szakközépiskolába. A rajzosok közül pedig sokan kimondottan ilyen pályára mennek tovább, a számítógépes- és reklámgrafika, tervezés érdekli őket.
Az egyik oldalon ott a tehetségek, a másik oldalon pedig azok, akik pusztán eltöltenek itt néhány olyan évet, amire jó esetben mindig szívesen tekintenek majd vissza – velük mi az önök feladata?
Az elsődleges cél, hogy a diák szeresse azt, amit csinál. Ha elmegy egy koncertre vagy előadásra, akkor élvezze és értse is, hogy mi történik a színpadon.
Milyen szerepet kellene betöltsön a zenesuli a gyerekek között?
Régebben az volt a művészeti alapiskola lényege, hogy azok a gyerekek, akik jobban teljesítenek az iskolában valamelyik művészeti területen, itt esetleg még jobban ki tudják bontakoztatni a tehetségüket. Manapság viszont, tisztelet a kivételnek, de az iskolákban már nem igazán foglalkoznak ezzel a területtel. Az elsősöknek nincs a hivatalos tanterv szerint zeneórájuk.
A művészeti alapiskola feladata lett, hogy egyáltalán megismertesse a gyerekkel, mi az a művészet, akad gyerek, aki itt találkozik először azzal, mi az, hogy zenét művelni, festeni, vagy megtalálni a helyünket a színpadon. Megváltoztak ezek a dolgok és ettől mindig kicsit elszomorodom.
A gyerekektől, akik ide jártak, és az ön tanítványai voltak, vissza tud emlékezni kedves, szívmelengető reakciókra?
Reakciókra talán nem is, de van pár olyan diák, akire nagyon jó ránézni. Először mint diákkal találkoztam Kevický Tündével, most meg már mint kolléganőmmel, akivel együtt énekelek. Vagy például ott van Maja, az Arizóna énekesnője, aki szintén maradt a zenélés, éneklés mellett. Jó azt látni, hogy az életükben ott maradt a zene. Voltak, akik azóta tanárok lettek, van, aki épp zenetanár, és ez az, ami szívmelengető.
A suli 60 éves, Ön pedig második megbízatási idejét kezdte az élén, ráadásul beszélgetésünkkor még épp az év végén járunk. Ez számos apropó ahhoz, hogy megkérdezzem: milyen célokkal vág neki a következő évnek, időszaknak?
Mindig is arra törekedtünk, és ez nem fog változni, hogy az igényes zenét megismertessük a gyerekekkel, ezáltal felnőttkorukban ők is az igényességre törekedjenek, és ez nem csupán a zenére vagy a művészetekre igaz, hanem az élet minden területére.
Hogy tudják értékelni azt a befektetett energiát, erőfeszítést, amit itt az iskolában kifejtenek. Mindenféleképpen az lenne a cél, hogy valamiféle szépérzék, igény kialakuljon náluk, és meg tudják különböztetni, mi az értékes, és mi az értéktelen. Ha ezek feledésbe merülnek, akkor nem tudom, hova fogunk fejlődni.
