Egy újabb kedves történetet mesélek el most a múltból, amelyre mindig szívesen gondolok vissza, hiszen gyerekkorom ártatlan éveit eleveníti fel. Több mint három évtizede kezdődött a sztori, a híres Fő utcai Grund berkeiben, pincéiben, és minden talpalatnyi helyen, ahol elfér egy fatábla, pár kölyök és sok-sok gomb. Kezdetben az otthon fellelhető kabátok is „veszélyben forogtak” miatta, aztán nagyanyám varrókészletéből kiegészülve állt össze életem első csapata. Mit ad Isten, abban az évben labdarúgó-világbajnokságot is rendeztek, majd ezt és a gombfoci játékot összekapcsolva virtuálisan élénk tárult a világ.
Bizony nem pelyhedzett még legénytoll az államon, mégis minden napjára emlékszem. Egy meleg nyári délután a szerdahelyi korzón, a nagyszülőktől hazafelé menet megóhajtottam egy hasábburgonyát, a la natúr. Harminchárom éve már, de az illatát egykönnyen nehéz feledni. A sótól gyöngyöző aranysárga, szinte szabályos alakzatra vágott, mifelénk „hranolky”-nak is nevezett finomságot öt perc alatt befaltam.
Újdonság volt az akkor mifelénk, tömtem magamba, és közben úgy fogyott az út alattam, mint a műanyag doboz tartalma. Nem mintha siettem volna, de az izgatottságtól a lábaim ütemesen és katonásan masíroztak.
Aznap este a volt a foci-vb nyitómérkőzése Mexikóban, aztán egy hónapig minden nap foci következett.
Ahogy azt mi, akkori suhancok szoktuk, minden meccset „újrajátszottunk” a Grundon, aztán a gombfoci pályán is. Szóval, zsebemben a hiányzó három gombbal már összeállt a csapatom. Nem rémlik, kik játszották a nyitómeccset, nem is lényeges, akkor csak az járt a fejemben, hogy végre megvannak „ők” is tizenegyen!
Három kiváló csatárom lett aznap a zöld színű csapatomba, igazi mesterlövészek. Nagyzöldeknek hívtuk őket, ahogy szinte minden gombot elneveztünk a fajtájuk alapján. Az egyik gyerek szürke védőjátékosait például Varga-féle gomboknak, egyszerűen a srác vezetékneve alapján. Attiláéknak ott voltak a Nagykékek, meg a Majoros-félék.
Azok a szürkék jól megtermett gombok voltak, ahogy az igazi fociban sem árt, ha egy hátvéd robosztus, mint ahogy annak idején a Dušan Liba volt a DAC-ban.
A gombfoci nekem egy életre összefonódott a hasábburgonyával, így ha ma az van tányéron, a gombok is eszembe jutnak. Fura ugye, s ha azt vesszük, hogy nálunk a kettő egyszerre nem jelenhetett meg az asztalon, még vicces is. Édesanyám valami furcsa oknál fogva irtózott a gomboktól, főleg a tarkáktól.
Ám tudta, amíg elvan a gyerek velük, nagy baj nem lehet. Nem is volt, imádtam játszani, a csapatokat sajtos dobozokban tartottuk, amit rendszerint kidekoráltunk az adott csapat színére vagy az ország zászlaját pingáltuk rá.
Nem volt internet, számítógép vagy színes nyomda. De volt papír, olló, színes filctoll és hatalmas képzelőerő.
A „háromszögű” sajt is fogyott rendesen, ezért hamar lett minden csapatnak „ékszerdoboza”. Országonként felsorakozva vártuk a következő megmérettetést, az irapuatói 0:6 után pedig nem volt egy leányállom a szovjetekkel kiállni. Apró matricákat gyártottunk, amire ráírtuk a csapat, valamint a játékosok nevét.
A kapus mindig egy külön fejezet volt, hiszen az két egyforma gomb összeragasztásából született meg. Később aztán valódi gombfocicsapatokat is beszereztünk Magyarországról, színes műanyag „gombok” voltak ezek, immár képpel is ellátva. Magyarország a gombfoci egyik őshazája, több tucat világbajnoki címmel ebben a sportágban!
Mert ugye kétség sem férhet hozzá, hogy a gombfoci sport!
Mi pedig igazi sportemberekként a fair play szabályait is betartva játszottuk a mérkőzéseket. Általában kétszer 15 percig tartottak, és az a csapat – vagyis az a gyerek – nyert, amelyik több gólt pöckölt az ellenfél hálójába. Kezdetben lábdának megtette egy egyszerű inggomb, majd ebben is a fejlődés útjára léptünk.
A gombfociban a labda fogyóeszköz, nem lyukad ugyan ki, de méretéből adódóan hamar elveszik. Így aztán édesapám kiselejtezett egyenruhájáról egész szettet hordtam magammal. A pálya méretei univerzálisak voltak, egy bizonyos ésszerű kereteken belül, attól függően, ki mit talált otthon, ami erre alkalmasnak bizonyult. Nekem egy kb. másfél méter hosszú, nyolcvan centi széles műanyag tábla volt a „Maracana”, a szomszédnak pedig egy szekrény hátsó lapja.
Labda nélkül ütközni két gombnak tilos, vagyis szabálytalan. A szabadrúgás pedig minden alkalommal góllal kecsegtet, ezért aztán elenyésző volt a durvaság.
A mérkőzésekről természetesen jegyzőkönyvet vezettünk egy füzetbe. A góllövőket is külön jegyeztük, s mivel előfordult, hogy gombokat egymás között cserélgettük, a legjobbaknak a „piaci értéke” is magas volt. Egy-egy ilyen „spílmachernek” akár öt másik gomb volt az ára! Eltelt pár év, hogy mi, Fő utcai srácok „meghonosítottuk” Szerdahelyen a gombfocit, de azóta rájöttünk, a kiváltságos helyzetünket csak az ismeretségi korlátok miatt éreztük magunkénak.
Előfordult például, hogy más lakótelepek pincéjéből is előkerült a miénkhez hasonló történet, hiszen a gyerek az gyerek volt itt is, ott is. Felnőtt fejjel pedig az egyik DAC-meccsre ellátogató debreceni ismerősömet hívtam ki egy gombfoci meccsre, aki odahaza nagy játékos hírében állt. Kiegyeztünk egy döntetlenben, mivel pár perc alatt két labda is elveszett, aztán inkább nekiálltunk sörözni…
Ajánlom elolvasni Tandori Dezső Gombfoci trilógiáját, amely betekintést nyújt ennek a játéknak azon világába, amit csak az érthet meg, aki már volt gyerek, és lélekben kicsit az is maradt.
(Roberto)
ELŐZŐ RÉSZEK:
SZERDAHELYI KÉPESLAPOK