A cikk megjelent a Klikk Out 2019/08. számában.
Fotó: Ugróczky István
Amikor június végén egy dunaszerdahelyi séta keretében különböző országokból, Amerikából, Izraelből ide érkezett hozzátartozók beszéltek tört vagy folyékony magyarsággal szüleikről, testvéreikről, nagyszüleikről, nagynénjeikről, nagybátyjaikról, akikből nem maradt semmi, csak füst és hamu valamelyik koncentrációs tábor kéményében, majd amikor a helyi vasútállomáson emléktáblát helyeztek ki az onnan 1944. június 15-én deportált 2969 zsidó lakos emlékére, nekem remegett a gyomrom és könnyek kéredzkedtek ki a szemcsatornáimon.
Ezt se hagyd ki:
Amikor annak idején az iskolában tanultunk a holokausztról vagy bármilyen alkalom kapcsán bárhol szóba kerülnek a második világháború szörnyűségei, szintén borzalmasnak tűnt, ami immár 75-80 éve történt, de (számomra) az égvilágon semmi sem teszi kézzelfoghatóbbá és átélhetőbbé, mint az a kapocs, hogy a nagyszüleim gyerekkora idején itt, ebben a városban élő emberek tették ezt – aktív vagy passzív hozzájárulásukkal.
A kihelyezett botlatókövek – összesen már 66, de a számuk gyarapodni fog – konkrét dunaszerdahelyi emberekre mutatnak, akik valaha azokon a pontokon éltek, ahol ma ez a mementó a földbe van ékelve. A zsidó temetőben álló emlékfal pedig tartalmazza azt a bizonyos, közel háromezer nevet. Érdemes odamenni, és végigsimítani, mert ezek az emlékművek szinte megszólalnak.
Másik, hozzávetőlegesen háromezer ember hagyta, hogy fokozatosan megfosszák szomszédját, munkatársát, barátját a legalapvetőbb jogaitól.
Könnyű persze egy olyan kényelmes fotelból károgni, mint amilyenben most ülök, hiszen az ilyesmi ellen lázadóra akkor katonai retorzió várt, mégis szörnyű belegondolni, vagy inkább belehelyezkedni abba, hogy annak idején a fotelom helyén olyasvalakinek a széke állt, aki „jobb” esetben csak szemet hunyt, rosszabb esetben elégedetten tapsolt az először létrehozott, majd gerjesztett és táplált „zsidó probléma” ilyen megoldásának.
Hogy a férfiakat alávaló módon behívták munkaszolgálatra, és az itteniek talán nem látták előre, mi lesz a sorsuk, az még csak hagyján, de mikor a gettóból az állomásra, ott pedig a vagonokba tereltek nőket, gyerekeket és öregeket, hogy később nyilvánvalóan csoportosan, módszeresen végezzenek velük, akkor rituálisan fel tudnám metszeni a híres dunaszerdahelyi tolerancia ereit.
A hab a tortán, hogy amikor néhány száz túlélő kisemmizetten, megalázottan mégis visszatért ebbe a városba, lakhelyét már elfoglalta egy igaz fehér keresztény magyar. Amikor eszembe jut, hogy akár az én felmenőim is köztük lehettek, akkor okádnom kell.
Mostanság is gyakran hallani, hogy a történelem kezdi megismételni önmagát. Behelyettesíthetünk a zsidók helyett (de nem is feltétlen kell, hiszen az antiszemitizmus továbbra is élő jelenség) romát, migránst, meleget, akiket a többségi társadalom valamilyen vélt félelemből vagy puszta lenézésből, gyűlöletből kifolyólag csoportosan marginalizál, kattintásokkal már ma is megy a gettósítás. Amit akkor az utcán kellett kikiabálni, azt ma elvégzi egy like vagy pusztító komment a megfelelő helyeken.
Ma sokkal egyszerűbb, még ha csak gombnyomással is, de aktívan és azonosíthatóan gyűlölni, mint 75-80 éve, éppen ezért volna rá szükség, hogy gyerekek, fiatalok közül a lehető legtöbben szembesüljenek Dunaszerdahelyen is azzal, hogy azon a helyen, ahol ülnek, mit tettek vagy mi felett hunytak szemet az elődeik.
