A cikk megjelent a Klikk Out 2013/02. számában. Előfordulhat, hogy a cikk némely részei már nem aktuálisak, az eredeti hangulatának és üzenetének megőrzése céljából viszont nem módosítottunk rajta.
Oroszországról az embernek általában a nagy jelző jut eszébe. Nagy eszmék, nagy távolságok és nagy hideg. A vlagyivosztoki utazásomból jócskán kijutott mindebből.
Mikor először megtudtam, hogy Vlagyivosztok a célpont, olyan érzésem volt, mintha egy orosz űrállomásra kellene repülnünk, csak nem felfelé, hanem keletre 12 000 km-t.
Vlagyivosztokot, melynek jelentése uralkodj keleten, Oroszország keleti fővárosaként tartják számon. Itt van a híres transzszibériai vasút végállomása. Egy félszigeten helyezkedik el az Amurszkij öbölben, és amolyan ázsiai kapuként szolgál a többségében Koreából és Japánból érkezőknek. A 20. századi események nagyban meghatározták a város kultúráját és külalakját. Többször cserélt gazdát, volt kínai és japán megszállás alatt is, s mivel itt alakult ki az orosz haditengerészet központja, 1958 és 1992 között külföldinek tilos volt a városba lépni.
A majd 12 órás repülőút után munkatársaimmal szó szerint beestünk a hírhedt kikötőváros repterére. Az első meglepetés a vakító napsütés és a meglepően modern repülőtér volt. Mint később kiderült, 2 hónappal azelőtt rendezték meg az APEC (Ázsiai-Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködés) üzleti csúcskonferenciát, melynek apropóján Putyinék milliárdokat fektettek be a városba, így a reptérbe is, hogy elkápráztassák az ázsiai térség gazdasági vezetőit.
Az első 40 kilométeren szinte csak legelő kecskéket és birkákat lehetett látni. Itt szembesültünk a ténnyel, hogy az autók 90 százaléka japán, jobbkormányos, holott a közlekedés jobboldali. Ahogy közeledtünk a város felé, már kilométerekről látható volt a két új kábelhíd egyike, mely egyszerre volt meglepő és lenyűgöző. Ez egy ferde kábeles híd, amely a Russzkij-szigetet köti össze a várossal, és 1104 méteres szabad fesztávjával egyedülálló a világon. 320 méter magas pilonjai két „A” betűt formálnak. Míg a másik hídnál két óriási „V oszlop” jelzi, hogy Vlagyivosztokba tévedt az ember.
Persze a helyiek és az ellenzék érthetetlenül álltak a befektetés előtt, hisz a világrekorder híd egy olyan szigetre vezet, ahol csupán 5000 ember él és pár elhanyagolt laktanyán kívül nem sok minden található ott.
Ide építették fel a csúcstalálkozó helyszínét, amelyet később felajánlottak a Távol-keleti Tudományos akadémiának. Legalább ennyi, persze biztos van ésszerű magyarázat a hatalmas költekezésre. Fura, hogy nem nehéz párhuzamot vonni az ottani és otthoni befektetésekkel kapcsolatban. Hiába, „orosz testvérek”.
A lehidaló látvány után kellemes csalódás volt látni a dombos területen elhelyezkedő kikötővárost, melynek összképe bizarr látványt nyújt. A kikötőkben óriási hadihajók állomásoznak, hatalmas vitorlásokkal, óceánjárókkal és jachtokkal karöltve. Bármerre néztünk, égig érő daruk dolgoztak nagyobbnál nagyobb épületeken. Ez nem egy szegény város benyomását kelti. Nem éppen klasszikus orosz városba érkeztünk, inkább amolyan modern betondzsungelbe. Tizenöt emeletes, vagy annál is magasabb lakóházak magasodtak mindenhol, ahova a szem ellátott. Talán ez a legjellemzőbb a város modernkori építészetére, ha lehet annak nevezni. Ahogy tovább közeledtünk a belváros felé, feltűnt, hogy szinte alig látni óriási reklámtáblákat, amelyek csak a külvárosban és a forgalmasabb utakon zsibbasztják az ember szemét. A város régebbi részén 19. századbéli épületek, utcák a maguk gyönyörével fogadják az odalátogatókat. Minimális vizuális káosz, némely utca pedig még mindig úgy fest, mintha a 20. század elején lennénk.
Említésre méltó, hogy rengeteg szemet gyönyörködtető legális falfestés található nemcsak az épületek oldalán, hanem a városba vezető utak falain is, melyek színesebbé teszik a várost a téli időszakban is, és jobb kedvre derítik az embert.
Visszatérő motívumok a történelmi események és a hajózás, de nagy szerepet kapnak az állatvilág és a modern formák is. Az utcákat barangolva, természetesen találkozni illegális falfestészettel („graffiti”) is, de ezeknek is nagy része művészi alkotás.
A város egyébként tele van kommunista relikviákkal, melyek mára turisztikai látványosságnak számítanak. Legizgalmasabb a sok közül az S-56 múzeum, egy tengeralattjáró, az oroszok nagy büszkesége, mivel 10 náci hadihajót süllyesztett el a második világháború idején. Érdekesség még az egykori erődben található hadtörténeti múzeum, ami, talán nem túlzok, de fegyverkedvelőknek egyenesen pornófilm. Nyomasztó látvány. A látogató, a mellette található óceanáriumban szerezheti vissza életkedvét, ahol rengeteg Csendes-óceáni élőlényt, vagy azok preparált mását, és temérdek gusztusos-gusztustalanságot figyelhet meg, mint például a delfin embrió vagy a „tetszhalott hal”.
Szerencsémre jókor tévedtem Lenin „elvtárs” szobrához, ahol idősek kisebb csoportja épp Sztálin arcképét szorongatva nosztalgiázott a „jólétről”, és próbálták meggyőzni az utca emberét, hogy márpedig milyen jó is volt akkoriban mindenkinek. A lelkes közönség egy kis japán csoport volt, akik fülig érő mosollyal kattintgattak.
Odaérkezésünkkor nem értettem, hogy miért van szinte mindenkinek terepjárója, és csak elvétve találkozni klasszikus személyautóval, vagy régi veteránnal. A második napon szinte órák alatt több centiméter hó esett és elkezdődött a közlekedési káosz, amely a város legnagyobb problémája. Hiába a bevezető nyolc sávos főút, reggelre és estére beállt a forgalom, és csak léptekben lehetett haladni. Az emelkedőkön csak a terepjáróknak volt esélye. Keresztbeálltak a buszok és a több tonnás kamionok, melyek érthetetlen módon az egész városban közlekednek. A közlekedési szabályok itt másodlagosak. Ilyenkor időben hiába zöld a lámpa, azok mennek, akiknek tilos lenne.
Igazából mindenki úgy megy, ahogy tud. A rendőrök pedig csak akkor állnak ki irányítani, amikor már teljesen megállt a forgalom. Metró nincs, a villamosok csak tavasztól közlekednek. A buszmegállókban pedig nem egyszer kígyózó sorokban állnak az emberek. Ha időben akar érkezni az ember, jobb kiszállni és gyalogosan továbbmenni, de számolni kell a nyaktörés veszélyével, mivel javarészt jégpáncél borítja a járdákat.
Hiába a sok mongol vendégmunkás, akik ezerrel törik a jeget, másnapra újra esik, és újra ráfagy. Ottlétünk alatt -29 fok volt a leghidegebb, amit mértünk. Ehhez társult az északról fújó szibériai szél. Csallóköziként, ahol ha -10 fok van, a többség már pánikol, nekem is 3 hétbe tellett, amíg megbarátkoztam a helyzettel. Sokszor nem tudtam, hogy épp a könnyem vagy a taknyom nyalogatom a szám széléről, olyan hóviharokban volt részünk.
A hó eltakarítása, amely otthon „sem jelent gondot”, meglepően jól szervezett volt ebben a 600 000 lakosnak otthont adó városban. Nagy részét a több hektáros főtérre hordták össze, ahol boldog-boldogtalan csúszkált a hóhegyeken. Szánkón, zacskón, egymáson. Irigylésre méltó. Mint ahogy az is, hogy karácsonyra ezt eltüntették és helyére egy „kisebb” játszóparkot, hatalmas fából készült csúszdát, óriási jégpályát és hangulatos vásárvárost építettek. Sajnos az orosz karácsonyt már nem vártuk meg.
Vlagyivosztok az a hely, ahol télen reggel 10 kor kel fel a nap, több színben játszik az ég nappal, és a vakító napsütésben egy óvatlan pillanatban megfagyhat az ember…
