Néhány esztendővel ezelőtt történt meg ez az eset, éppen 111 éves volt akkor a klub. Az egyik bevásárlóközpontban ünnepi kiállítással várták a nagyérdeműt, és a rengeteg érdeklődő közé egy seregnyi kisiskolás is érkezett. Az Aréna „szpíkere”, Bíró Tomi felkért, fogadjam őket, mutassam be nekik a várost, a stadiont, és meséljek valamit az egyesület történelméből. Abban az időben még javában „téptem a kerítést” a meccseken, és lázasan üvöltöttem a megafonba, viszont az ilyen jellegű feladat eléggé idegen volt számomra.
Mi baj lehet belőle – gondoltam magamban –, természetesen habozás nélkül elvállaltam. Elvégre mióta világ a világ sárg-kék szív dobog bennem. Így történt, hogy azon a bizonyos szombati napon Kürt község focimezébe öltözött diákok, tanáraik kíséretében leszálltak az újvári jelzésű autobuszról és kezdetét vehette az idegenvezetés.
A bevásárlóközpont előcsarnokában állt egy hatalmas üvegszekrény, benne a DAC kivonatos történelme, mezek, krónikák, és egyéb számomra is kedves ereklyék. A kezdeti ismerkedés után körbeálltuk, majd belekezdtem rögtönzött mesémbe:
Hol volt, hol nem volt a Dunán innen, a Vágon túl volt egy városka, amely az idők során egyre nagyobb és nagyobb lett.
Ebben a városban találkoztunk ma mi is, a neve Dunaszerdahely. Abban az időben egy darabka területen a Vermes-villa mellett, pályát jelöltek ki, amit aztán bevetettek fűvel. Jött tizenegy bátor legény, akik DAColva a korral, majd Trianonnal egy jelképet teremtettek. Ezek a dunaszerdahelyi labdarúgás kezdetei. Akkor még piros-fehérben, de mára a sárga és a kék szín lett a divat.
A csallóközi róna aranyló búzakalászai adták a sárga színt, a mindent átszelő Duna és annak ágai pedig a kéket. Így lett később a klub színe: sárga-kék. Sokáig csak kedvtelésből focizgattak hétvégenként, aztán egyre nagyobb tömeget vonzott ez a sportág. Kinőtték az öreg pályát, a nap perzselő sugarai kiégették a füvét.
Nem messze onnan ismét kimértek egy darabka földet és lelátót építettek köré. Avatóján a Budapest válogatottjával játszott a DAC.
Teltek múltak az évek, majd egy ember, akit Misi bácsinak hívtak, megálmodta, hogy ezt a kis csapatot egyre magasabbra és magasabbra emeli, a csallóközi dolgos nép legnagyobb örömére. Háromszor futottak neki, mígnem harmadszorra siker koronázta az igyekezetüket.
Pont, mint a mesében, a legkisebb fiú története, aki legyőzte a sárkányt, és a királytól megkapta a királylány kezét és fele királyságát. Aztán nyertünk meccseket, kupákat. Volt nálunk sok nagy csapat, az egyik legnagyobb is megjárta a várost. Tőlük sem ijedtünk meg, a legnehezebb időkben is kitartottunk.
Jöttek emberek messze földről, segíteni, de olykor bosszúságot okozni. Látni akarták, mitől más a DAC, mitől több más kluboknál. Miért énekelnek az emberek, akkor is, ha szomorúak?
Mi az, ami összetartja őket? Nagyjából itt tartunk most, nemsokára átépítik a stadiont is. A mesének itt nincs vége, mert sosem lehet befejezni. Egyszer talán éppen közületek kerül ki az újkori Kukorica Jancsi. És tudjátok meg, vele is úgy lesz, ahogy a népmesékben. A szegény ember legkisebb fia fogja csatába vezetni a harcosokat és bajnokok leszünk. Ez van megírva a csillagokban, ez a végzetünk!
Három nap és három éjjszaka fog folyni a bor, és mindenki sorba áll majd, hogy kortyoljon egyet a kupából. Addig is lobogjanak a zászlók és szóljon a kürt, ami viszi a világba a hírt, hogy van egy városka, itt a két folyó között, ahol Tündér Ilona született.
És van egy csapat, van egy Aréna, mi vagyunk a DAC!
Mondanom sem kell, hogy a gyerekek ragyogó szemmel, szinte lélegzetvisszafojtva hallgatták végig a majd’ egy órás „mesémet”, ami után autóbuszba ültünk, és keresztülhajtva a városon, kimentünk az öreg Arénába. Ott a főtribünön folytatódott Dunaszerdahely, és büszke csapatának bemutatása, de ahhoz már a hely szelleme adta a fűszerezést.
A keleti lelátó alatt volt a fanklub raktára, ahonnan előszedtük a rudas zászlókat is, hogy beteljesítsék „küldetésüket”. Labdát is szereztünk, mivel minden gyerek álma, hogy egyszer gólt rúgjon a DAC pályáján. És a kis gól is gól…
Ha jól tudom, azóta többször visszatértek hozzánk, immár az új Arénába…
(Roberto)