Az interjú megjelent a Klikk Out 2015/02. számában.
Előfordulhat, hogy az interjú némely részei már nem aktuálisak, az eredeti hangulatának és üzenetének megőrzése céljából viszont nem módosítottunk rajta.
(Takács Tímea 2019 decemberétől a dunaszerdahelyi Csaplár Benedek VMK igazgatónője)
A Novus Ortus diákszínpad 2004-ben alakult Dunaszerdahelyen, a VMK mellett működik a városi önkormányzat támogatásával. Egyetlen előadásuk egyetlen percéből leszűrhető az, amire a cím is utal. A Takács Tímea által alapított és vezetett diákszínpadot középiskolások alakítják, de ez a súlyos darabok ellenére sem játékukon, sem az érettségükön nem tűnik fel.
Amellett, hogy ugye rendezed a darabokat és menedzseled a színtársulatot, exnovusos munkatársunk „közös Anyánknak” nevez. Te mit tekintesz leginkább feladatodnak a Novus Ortusszal, illetve mi az, amit képviselnie kell?
A saját célom, hogy minél több gyereket, diákot taníthassak. A Novusé pedig, hogy még sok generációt kibírjon. Hogy sok diákhoz és felnőtthöz jusson el a darabok mondanivalója. A legújabb darabunknak (2015 / Biljana Srbljanovič: Családtörténetek – a szerk. megj.) a családon belüli erőszak, a drog és a kommunikációmentes légkör a témája. Szeretnénk, ha ezekkel a témákkal minél többen foglalkoznának.
Az elmúlt évtizedben hány generációnyi diák fordult meg a Novus Ortusban?
Körülbelül a negyediknél-ötödiknél járunk. Az átmenet fokozatos, de előfordul, hogy a társaság teljesen lecserélődik, és sajnos egyre kevesebb a diák. Az elején még 15-20-an voltunk, az utolsó darabunk viszont már csak háromszereplős. Nehéz megmondani, hogy miért van ez így. Azelőtt a színjátszás, hasonlóan például a néptánchoz, egy egész nagy mozgalom volt, most viszont mintha ez egy kicsit háttérbe szorulna.
Rendre olyan darabokat dolgoztok fel, amelyekben megjelenik egy súlyos társadalmi, családi probléma. Ez a közös nevezőjük?
Igen, maga a dráma, az életben. Gyakran mondják nekem, hogy ha sok díjat szeretnénk, akkor lazább darabokat, felhőtlen szórakozást kellene ígérnünk. De, ugye, arról is szó van, hogy kinek mit jelent a színház. Nekem azt jelenti, hogy ha 2-3 hét múlva eszünkbe jut, hogy voltunk a Novus előadásán, még mindig felmerüljön valamilyen kérdés, és keressük rá a választ. Szóval hogy a darab valamilyen témákat feszegessen, és a szereplők, a diák és a felnőtt néző is valahonnét valahová jusson el általa.
Ha elmegyünk színházba, akkor sokan egy laza estét kívánnak eltölteni, mi viszont a másik oldal vagyunk, nem egy laza estét ígérünk, hanem egy elég keményet.
Nagyon fiatal emberkék dolgoznak súlyos témákkal. Ők hogyan viszonyulnak ehhez? Foglalkoztatják őket?
Van egy felvezető fázis minden generációnál annak érdekében, hogy én megismerjem őket. Tehát a gyerekekhez választom a darabot. Akad több darab is a fiókban, és megnézem, hogy milyen maga az „anyag”, a társaság. A Razziához például az akkori generáció kiválóan illett. Úgy gondolom, meg kell ismerni a diákokat és a problémáikat. Éppen ezért hosszadalmas és bonyolult a felkészülés odáig, hogy a darabot színpadra állítjuk. A diákokat pedig természetesen foglalkoztatják ezek a témák: megkapják a szövegkönyvet, és jönnek is a kérdések.
Ez akkor számukra is egyfajta „terápia” a felnőtté váláshoz… Átszűrődik rajtuk a téma, és több oldalról megvizsgálják a problémákat, például, hogy mik a gyökerei…
Sokat beszélgetünk róla, egy-egy karakterről is, meg a problémáról, mert anélkül nem értené meg a gyerek és nem lenne hiteles a játéka. Tehát minél többet beszélgetünk róla, minél többet tud a problémáról, annál hitelesebb. A rendező dolga, hogy kihozza a gyerekből a legjobbat. Sokszor megkérdezik tőlem, hogyan vehetek rá tizenéves gyerekeket, hogy például prostikat játszanak (Razzia – a szerk. megj.), nem rossz-e ez nekik.
De úgy gondolom, hogy valahol mindenkiben benne van a jó és a rossz is, és a közegtől is függ, hogy mi jön ki belőle. Ha jó közegbe kerül a gyerek, akkor ezt az oldalt lehet megerősíteni benne, és megértik például azt, hogy egy prosti nemcsak azért prosti, hogy árulhassa a testét, hanem azért, mert valami miatt odajutott.
Kamaradarabokat dolgoztok fel. Mi az amiben ez a műfaj segít, és előfordult-e már olyan, hogy korlátozott?
Kevesebb a néző, ebben az egyben korlátoz.
De az a kevesebb intenzívebben átéli.
Amikor egy kőszínházban teltház fogadja a színészt, és állva tapsolnak, az más, mint a kamaraelőadáson, ahol 80 ember befér, és több nem. Az előnye viszont a színészek szempontjából is, hogy testközelbe hozza a közönséget.
Míg a nagy színpadon elvesznének a gyerekek, testközelből látják a reakciókat, és azonnal tudnak korrigálni.
Szoktatok korrigálni?
Persze, legnagyobb erősségünk az improvizáció.
Akkor előadásról előadásra változnak is a darabok?
Nagyvonalakban nem. De azért mindig arra ösztönzöm a diákokat, hogy az improvizáció meglegyen, hogy meg tudják oldani a váratlan helyzeteket. Például ha a partnere nem tud belépni, akkor ne álljon ott, mert meg kell oldani: kell egy mozdulat, vagy egy odaillő mondat.
Profi színészeknél ez alap, de a középiskolásoknál mi a módszer arra, hogy ez működjön?
Sok gyakorlás, beszélgetés. Vannak feladatok, helyzetgyakorlatok, amiket nekik kell megoldaniuk. Aztán a darabok próbáin is nekik kell valamilyen váratlan helyzeteket továbblendíteniük.
Úgy tudom, előfordult már, hogy a darabhoz hozzá kellett írnod egy karaktert.
Igen, a Yermához (Federico Garcia Lorca), Tarr Kalmi szerepét. Azért, mert ott volt Juan és Viktor, a férj és a szerető, és Tarr Kalminak nem jutott még egy férfi karakter, ezért a Vérnászból vettem át egy szereplőt, annak a szövegét montíroztam a darabba, így lett belőle egy szerelmi négyszög. 🙂
Vannak egyébként olyan művek, amelyeket szeretnél színpadra vinni, de még vársz a megfelelő karakterű fiatalra?
Frank Wedekind – A tavasz ébredése, szintén dráma. Azt hiszem, ez a vonala a Novusnak, hogy figyeljenek oda egymásra az emberek. Hogy figyelemfelkeltő és egy kicsit polgárpukkasztó is legyen.
Először mindig középiskolásoknak mutatjátok be a darabokat, szintén középiskolásokkal. Ilyenkor létrejön a színészek és a nézők között is egy párbeszéd a problémáról?
Minden előadás után beszélgetünk a nézőkkel. Nem engedem úgy haza a diákokat, hogy ne beszéljük meg a problémát. Hozzászólnak, beszélgetnek, elmondhatják az ő véleményüket mindenről. Persze nem úgy, hogy tetszett-e vagy sem, hanem hogy átélték-e azokat a helyzeteket, vannak-e ilyen ismerőseik. Többnyire megnyílnak a gyerekek.
Meglepődnek néha a diákok azon, hogy megkérdezik a véleményüket. Ezt gyakran észrevettem, a kezdő novusosoknál is. Nem szoknak hozzá ahhoz, hogy azért teszem fel a kérdéseket, mert várom a választ, és tényleg kíváncsi vagyok, hogy mit gondolnak erről vagy arról.
Hallottam, hogy régebben valamely iskola nem engedte el a diákjait valamelyik darabotokra. Te hogy viszonyulsz ilyesmihez?
A Razziára, és a gimiseket tiltották el, de nem tudom, miért. Ellenkampány folyt, de ez jó volt, mert dőlt rá a tömeg 🙂
Van, hogy szándékosan vagy sem, de felcímkéznek, félreértelmeznek dolgokat…
Stigmákat illesztenek rájuk. De ilyenkor mondom, hogy gyertek el, nézzétek meg! Fontos, hogy a gyerek tudjon arról, például konkrétan a Razzia kapcsán, hogy vannak olyanok, akik külföldre csábítják őket munkalehetőséggel, elveszik az útlevelüket és prostitúcióra kényszerítik őket. A gyerek tanulja meg, hogy nem lehet mindenkinek hinni.
A szülőktől milyenek a visszajelzések ilyenkor?
Sokan mondták már, hogy hálásak azért, hogy találkoztunk, mert nem az utcán kallódnak a gyerekek. Felkarolom őket és egy közösséghez tartoznak, emellett pedig még meg is mutathatják, hogy mit tudnak, és a színpadon sikeresek.
Sokan elveszettnek tartják azt a korosztályt, amelyből te ilyen teljesítményt „sajtolsz ki”. Te hogy látod mindezt?
Nem hinném, hogy elveszettek. 1998 óta vagyok ezen a területen, és azt gondolom, hogy nagyszerűek. Annyi remek fiatal lánnyal és fiúval találkoztam, és hatalmas elán van bennük. Szeretnék megmutatni azt, hogy miben tehetségesek, hogy észrevegyék őket. Csak nem veszik őket észre, nem veszik őket komolyan, nem tekintik őket társnak, partnernek. Nincsenek elveszve, nagyon ügyesek, tehetségesek, semmivel sem jobbak vagy rosszabbak mint mi, vagy akár az évszázadokkal ezelőtt élők.
Nagyszerű gyerekek, én csak örülni tudok, hogy ennyi remek fiatallal volt módom találkozni és dolgozni.
