A cikk megjelent a Klikk Out 2020/02. számában.
Borítóterv: Gocoň László
Szögezzük le gyorsan, sose voltunk annál jobb helyzetben, mint ma. Idén lesz 75 éve, hogy békében élhetünk a világnak egy olyan szegletén, amelyet nem sújtanak olyan rendkívüli mértékben természeti katasztrófák sem, mint sok más pontját. Tulajdonképpen a legtöbben épp olyan szinten élhetnek, hogy ugyan panaszkodásra még futja, a szélesedő középréteg lehetőségekhez igazítandó igényessége viszont szendereg.
Nagyon szűk az az értelmiségi réteg, amely szellemileg előre mozdíthatná a társadalmat, és még lényegében az sem egységes közösségként, mint inkább szórványban működik. Ráadásul az intellektuális jelző is gyakran pejoratív felhangot kap az alsóbb rétegtől, amely elvesztette a bizalmát benne, egy szakadék választja el tőle. Nem feltétlen anyagiakban, hanem megértésben.
Ebbe a szakadékba állnak bele és töltik ki azt olyan véleményformálók, akik a nép gyermekeinek álarcát viselik, látszólag a nevükben, az ő nyelvükön kiabálnak, valójában viszont pusztán az alantas ösztöneiket tüzelik. Azt ugyanis könnyebb, az ember ugyanis a pszichológia szerint az egyetlen olyan lény, amely rendelkezik egóval, ezáltal saját elképzeléssel a körülötte lévő dolgokról, a világról és reflektálni is tud azokra, valamint önmagára.
Popper Péter előadásában szerepel, hogy az ember az a lény, amely észreveszi magát a világban. Ez azt jelenti, hogy ha például megijed valamitől, akkor később képes azt fejtegetni, hogy miért is ijedt meg, míg például egy állat az ijedtség után nem tér vissza ehhez, hanem továbblép.
Egójánál fogva az ember képes az ítélkezésre, a bűntudatkeltésre és a bűnbakkeresésre egyaránt, és valahogy természetünknél fogva a rossz hírek mindig jobban magukkal ragadnak.
Ha egy társaságban valaki azt mondja, hogy Péter szereti a feleségét, vagy pedig azt, hogy utálja őt – vajon melyik lesz az érdekesebb számunkra? Na, ugye.
Ugyanígy állunk a bűnbakkereséssel. Vannak konkrétumok, melyeknél el tudjuk ismerni az egyéni hibáinkat, viszont amint absztraktabb területre tévedünk, például a társadalmi folyamatok alakulásában való felelősségünkről esik szó, ott már nehezebb „észrevennünk magunkat a világban”, ha viszont valaki hangosan mutogat egy jól körülhatárolható csoportra, mint akiknek köszönhető, hogy hol is tartunk, azt a faék egyszerűségű logikánkkal könnyű elfogadni.
Csakhogy az ilyesmi nem a demokrácia egyik alapkövéhez, a szabad véleménynyilvánításhoz áll közelebb, mint inkább a diktatúrához, az elnyomó rendszerekhez, a bélyegek alapján történő gettósításhoz.
Az ilyen véleményformálók tulajdonképpen pszichológiai értelemben hipnotizőrök. A hipnotizőr, mint olyan, a megfelelő technikával az ember egóját képes kikapcsolni, annak pozitívumaival együtt, mint például az önreflexió. Nem vesszük észre magunkat, beállunk a sorba, és követünk valakit, akié az egyetlen vélt igazság.
Választás és változás előtt állunk, és ha nem vigyázunk, észrevétlenül visszaszivároghatnak az életünkbe olyan rendszerek, amelyeket szüleink, nagyszüleink tapasztaltak a saját bőrükön. Ne a gyűlöletet, ne a hipnotizőröket válasszuk, ne másokra, hanem előre mutogassunk!
