Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet – tartja a mondás, melynek alapja bizonyára Petőfi, Az árva lány című verse. De mi van azokkal, akik a könyvet is szeretik? Egyáltalán, a mai világban, divat-e még könyvet olvasni, vagy könyvtárba járni? Ahogy gyermekkoromban, úgy mostanában is havonta megfordulok a Csallóközi Könyvtárban, a VMK, vagy ahogy napjainkban nevezik a „Csaplárkult” második emeletén. Bizony sosincs tolongás a pultnál, aztán meglehet, én járok rossz időpontban. A sokezer könyv némán várja a látogatókat, csak a terem sajátos illata árulkodik, hogy itt bizony a tudás fája gyökerezik.
Ottlétemkor mindig kinézek az ablakon, felülről a VMK előtti park egy másik képét mutatja felém. Jól belátható onnan a szökőkút „három gráciája”, miközben a könyvtár csendje elnyomja a Fő utca forgalmának zaját is. A járművek mintha motorzúgás nélkül haladnának tova.
Erős kontraszt ez, főleg, ha az ember tudja, pár perce még fülsüketítő dudálást hallott, miközben két automobil igyekezett besorolni az egymás melletti párhuzamos sávba. Az „anyázáshoz” pedig szintén nem kell nagy szókincs…
Szépen, ABC sorrendben sorakoznak a könyvek is, némelyik polc erősen meghajlik súlyuk alatt, ebből is látszik, hogy a tudás bizony nehéz hatalom.
Fura egy ízlésem van, ha olvasnivalóról van szó, hozzá kell tennem, Vernén kívül csakis magyar írók regényeit olvastam életemben. De ami talán ennél is jobban érdekel, az a történelem, és azok a korhű dokumentumok, melyeket főleg itt, vagy az antikváriumban talál az ember fia. Egyszóval minden olyan „jöhet”, ami Dunaszerdahellyel, vagy esetleg a focival kapcsolatos.
Aztán mikor egy téma felkelti érdeklődésemet, képes vagyok hónapokig „rágni” a sztorit, eljutva például a Vámbéry tér fizikai lététől Vámbéry életén keresztül, kalandos utazgatásáig bezárólag. A következő alkalommal már egy biciklis utazó naplójával szemezgettem, aki Vámbéry nyomába eredt két keréken.
Míg másnak a tér csupán egy levélcím, nekem az összefüggések tárháza, miközben vele együtt utaztam, pedig el sem hagytam a várost.
Így voltam egy, a szerdahelyi focival kapcsolatos tanulmánnyal, melyhez kezdetben csak egy évszámom, és egy mondatom volt: „1926-tól a csapat a Szlovenszkói Magyar Labdarúgó Szövetség második osztályában játszott.” Talán ha három sor volt az egész, de nagyon megfogott.
Észre sem vettem, beletemetkeztem, hisz’ ahogy már mondtam, a történelem mindig is a szívem csücske volt, s ha ezt kedvenc sportommal elegyíthettem, az már szinte halmozott élvezetet jelentett.
Szóval elkezdtem „anyagot gyűjteni”, ezért benéztem a dunaszerdahelyi antikváriumba is, egy bizonyos könyv érdekelt, bízva abban, hogy rálelek a hiányzó láncszemre.
Az elárusító hölgy keresni kezdte a roskadásig telt polcokon, a T betűnél, merthogy itt is rend a lelke mindennek. Közben én is pásztáztam tekintetemmel, esetleg az ott fent, a felső polcon? Nem az volt, ez valami lexikon, öreg kötésben, gyönyörű betűkkel a megsárgult lapokon. Ekkor jött a keserű válasz:
„Úgy néz ki, nincs, a T betűnél nem találom, máshol meg nem lehet. Talán még ott az ablak előtt, ott nézze meg…”
[De ott sem volt]
Majd az asztalon heverő könyvre pillantottam, kezembe fogtam, és mivel nagyon is jól ismertem annak tartalmát, az áráról érdeklődtem. Annak idején jómagam is segédkeztem itt Dunaszerdahelyen rendbe rakni azt a helyet, amiről szól.
„Az 5 euró, mert megsérült a borítója” – jött a válasz, s én azon nyomban éreztem, hogy Isten az akkori munkámért, így pár év múltán bőségesen megfizetett. 5 euró, pedig csupán a sarka volt picit kajla. Azóta a többi „-kincs” közt örzöm, amiből árulkodóan kilóg egypár vaskos mappa, oldalán egy felirattal:
Minden, ami Dunaszerdahely.
Ki tudja, egyszer talán könyv lesz ebből is…
(Roberto)
ELŐZŐ RÉSZEK:
SZERDAHELYI KÉPESLAPOK
