FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Több mint hetven napot vártunk a folytatásra, miközben egyáltalán nem mondhatni, hogy unatkoztunk volna. Az ősz úgy ért véget, ahogy azt már megszoktuk: lehetett volna jobb is, ám az ember végül belátja, annyi hibát követ el csupán egy nap alatt, hogy nem lehet telhetetlen másokkal szemben sem. Aztán elküldték az edzőt… Tudom sokszor átrágtuk magunkat ezen a témán, a miérteken és a hogyanokon, de ha nem innen kezdjük a történetet, kurta lesz, mint a malac farka.
Arról meg ugye tudvalévő, hogy aki megfogja, annak szerencséje lesz az életben. No, ha már szerencse, jusson eszünkbe a felkészülés egyik-másik fázisa, amikor is köszönő viszonyban sem voltunk vele. De nem csak ez, hanem az a fene nagy változás sem tett jót a csapatnak. Az „előre kurucok, totális offenzíva” nevű játékról, egyik napról a másikra kénytelen voltunk áttérni a „mostantól csak óvszerrel szeretkezünk” című epizódra. Itt azért álljunk meg egy pillanatra: a kétfajta stílus és Makó meg Jeruzsálem között a hozzáértés sokat nyomhat a latban.
Azt sem illik elfelejteni, hogy a mostani trénerünket egyszer már megkörnyékeztük, aki Csipkerózsikaként várta a klub újabb csókját. Megkapta, s vele együtt az egész stáb.
Itt lép színre ugye az új felfogás: bár még csak félpetyhüdten álltunk feladatunk hajnalán, elhittük – mert azt ígérték, minden frankó lesz – kemények vagyunk, mint a kád széle. Aztán csak úgy repkedtek az ötösök és a négyesek… (bocs, ezt már írtam valahol). Elküldtük azt az edzőt, aki korábban naponta képes volt olyan stimulációra, ami az őrültség és a józan ész szűk mezsgyéjén lebegve hozta a kötelezőt. Ugye nyilvánvaló, a beígért nyári távozás annak szólt volna, hogy amúgy sem lesz semmi új a nap alatt, s ha már így alakult, tessék még korábban elhúzni – kapta meg az ukázt a vérprofiktól Peter. Óriási hiba volt pár centért kockára tenni mindent!
A szerdahelyi szurkoló gyötrés alatt kovrálszőnyeggé válik, és minden egyes térdepléstől véres lesz a csapat bütyke tőle.
De mert hitre teremtettünk, a „minden rendben lesz” kezdetű üzenetet ismét készpénznek vettük. Persze hogy elhittük, ez az életünk, ezért DAColunk. Fura volt a felhozatal, és hogy a fázós kezek rendre a zsebben morzsolódnak, pedig azoknak szerepük lenne az irányításban. Amikor kigondoltam, hogy minden egyes nap „centit metélek” a bejegyzéseimmel, már akkor idegállapotba kerültem. A várakozás olyan, mint a tenger. Ahogy míg partot mos, egyre közelebb jönnek a hullámok. Minden egyes nappal közelebb kerül hozzánk az az idő, amikor ismét a lelátón állhatunk, ugrálhatunk, tombolhatunk…
Minden egyes pillanattal közelebb kerül hozzánk az őseink alázata, a régi mesterlövészek „szaktudása” és a klub iránti szeretetünk kicsúcsosodása.
Végül megvirradt a nap, amikor elfogyott az a bizonyos centi. Az ellenfél a lét és a „halál” szörnyű tusáját vívva, szinte előre feltartott kézzel jelezte: ide lőjjetek, de csak finoman, hogy ne fájjon. Valamint, hogy: meglepően jól fogunk játszani – nyilatkozta trénerünk a sajtószobában. No, ehhez képest az egész meccs egy rakás trágyát sem ért részünkről. Kb. hangzatos ígéretek és újabb türelmi időszak következik, amitől a szurkoló már irtózik. A harmincadik perc tájékán már elég ismeretet szereztem a csapat stílusáról. Hogy kitől mit várhatunk, és meddig feszíthető a húr. Ez a Szenice egy hét alatt képes volt összerakni egy olyan csapatot, ifikkel kiegészítve, ami cicázgatott velünk. Jött is a masszív füttykoncert…
„Megértjük a szurkolókat, de nekik is meg kell érteni, hogy új edző érkezett, aki új elképzeléseket hozott. Több időre és mérkőzésre van szükségünk.” (Heldér Cristovao)
Időre? Mennyi időre? Mennyi mérkőzésre? Mennyi szörnyű pofonra? Miért voltunk Máltán, mit kerestünk törökbe?
Miért jött új edző?
Tele vagyok kérdésekkel! Ki válaszolja meg nekem, tulajdonos Úr? Miért tudja már mindenki, hogy ki a következő játékos, aki becsomagolt, és miért nem veszünk végre egy csatárt? Mit akarunk és kivel? Miért szédítenek minket? Hosszú volt a tél, remélem maradt hely a barlangban melletted mackó koma! Visszabújnék!
(Roberto)
