Hosszú évtizedekig meghatározta a környék arculatát, sőt kampány idején érezni lehetett jellegzetes illatát, ami kedvező széljárás esetén délnyugati irányból beterítette a várost. Nem mondanám bűznek, inkább, mint egy kifőzde alagsorában felejtett télikabát, ami magába szívta az ételek aromáit, olyasvalami hatást sugárzott. Az őszi reggelek ködjében úszó édeskés melaszpára rátelepedett mindenre. Addig takargatta a fákat, míg az első napsugarak rá nem segítettek, hogy embermagasságból a madarak közé szálljon, így ők is érezhessék, magukba szippanthassák a cukros gőzzé szelídült aromát.
Elég időm volt rá, hogy megőrizzem magamban, milyen az, amikor a kiterített cukorrépa megválik a föld melegétől, majd nappal ismét felhevül. Alighogy betakarították, nagy feladat előtt állt: lemérték, szépen megfürdették, mintát vettek belőle, feldarabolták, és meleg vízzel kioldották testéből magát a cukrot.
Ami megmaradt belőle, az takarmánynak ment, míg a besűrített szirupos elegy kikristályosodott, s onnan már csak egy ugrás volt a „fehér arany” csomagolása. A folyamat közben keletkezett illatanyag volt a város őszi, majd téli „cukordunyhája”.
A körforgás percenként, óránként, naponként és évenként megismétlődött, hogy mára feledésbe merüljön Közép-Európa legnagyobb cukorgyára, s mi megtanuljunk nélküle élni.
A dunaszerdahelyi vasúti pályaudvar kilences vágányáról nyugati irányba, egy hetyke balos kanyarral ágazik le gyár egykori „aortája”, melyen naponta száz, meg száz vagon, cukorrépával színültig rakott fuvar indult a gyártószalag felé. Roppant súlyától szikrát hányt „kéményén” a kék színű dízelmasina, hogy egy óra múlva a következő szerelvényért igyekezzen kifelé.
Az üres vagonokat félgőzzel tolta maga előtt, ilyenkor a mozdony motra kemény rock helyett egy darabig szelíd kocsmai mulatóst játszott. Ha pihenni támadt kedve, az ilyen könnyebb melót átengedte a zöld, kéttengelyes „komájának”. Aztán mikor eljött számára is a vég, búskomor nótába kezdett:
Megírom majd jó anyám neked,
Ne várj haza, többé nem megyek,
Amikor a kis falumban nyugovóra térnek,
Anyám, mondj el értem egy imát!
Nagyjából itt, és így ért véget Dunaszerdahelyen a cukorgyártás, majd a gyár kapuit bezárták, és elkezdődött a bontás. Az öreg dízelmozdonynak végül újabb feladata akadt, de ahogy megfigyeltem, minden egyes alkalommal sírásra állt a szája. Olyan volt, mint egy lezüllött kocsmatöltelék, akinek dologul hagyták, hogy amiért annyi ideig élt, ő maga hordja szét.
Cukorrépa helyett immár magát a gyárat szállította, vagyis azt a fémhulladékot, ami a bontás során keletkezett. Mielőtt belerokkant a munkába, egy utolsó dudaszóval búcsút intett az akkor már földön fekvő kéményeknek, majd csúful egy másik mozdony után fogták, ami talán elvitte őt oda, ahova a többi „vas” is került.
Így ért véget a kék mozdony cukorgyári élete (is), s mi megtanultunk nélküle (is) élni. Gondolj rá szeretettel, mikor reggel megédesíted a kávédat!
Több mint egy évtized telt el a történet óta, a sínpár még ma is elvezet a gyár kapujáig, de az hét lakat alá van zárva. Mögötte a nagy semmi, egy hatalmas terület melyen a gaz lett az úr, s abban itt ott kikandikál egy vátló csonkja. Irányjelzőjét már évekkel ezelőtt lelopták, vagy csak a rozsdától marva egyszerűen elfújta a szél.
Ahogy a talpfák is üregessé lettek az enyészettől, s állomás és a gyárkapu közti bekötőn combnyi vastag fák nőnek ki közülle. Vonat helyett csak a madár és pár csavargó jár rajta, hogy a még megmaradt fémlemezei árából almabort vegyen. Nyáron a zöldtől szinte már nem is látni merre kanyarog az egykor oly híres szerdahely cukorgyár vágánya. Így lett egy út, vagyis hát vasút a semmibe…
(Roberto)
ELŐZŐ RÉSZEK:
SZERDAHELYI KÉPESLAPOK
