Szívem mestersége. Komoly szakmabelieket kérdeztünk (Ankét)

Mikor és miért dönt valaki egy hivatás mellett? Ha körbenézünk, van jó pár olyan ismerősünk, akik ráléptek egy konkrét pályára, majd le sem szálltak róla, maximum kipróbáltak egy-egy leágazást, de mindig visszatértek a fő nyomvonalra. Olyan embereket mutatunk ma be, akiknek szívügyük a hivatásuk, büszkén és lelkesen végzik a munkájukat, és nem utolsó sorban valóban szeretik, amit csinálnak. JUDr. Ulekla Ildikó, Lacza Tihamér és MUDr. Andicsová Anikó válaszolt nekünk.

JUDr. ULEKLA ILDIKÓ

(jogász)


1.) Mikor és miért döntöttél a szakmád mellett?

Szüleim szerint már 9 éves koromtól azt mondogattam, hogy ha felnövök, én biztosan ügyvéd leszek, arra viszont már nem emlékszem, hogy mi inspirált akkor ebbe az irányba.

2.) Ki volt az, aki tanulmányaid során a legnagyobb hatást gyakorolta Rád?

Egy olyan egyetemi óraadó tanár volt rám a legnagyobb hatással, aki lebilincselő módon adott elő a jogról. Ő Viera Strážnická, a strasbourgi emberjogi bíróság bírája volt, akivel egyébként a Jean Monet Chair program keretében az emberjogi bíróságra is ellátogattunk. Tőle nagyon sokat tanultam.

3.) Mit tanácsolnál a mostani pályakezdőknek a Te területeden?

Nincs könnyű dolguk, nagy a verseny az ügyvédek között és ez a szakma nagyon sokat követel az embertől. Azt gondolom, hogy ezt jól csak szívvel-lélekkel lehet csinálni, máskülönben gyorsan kiéghet az ember. Annyit tudnék mondani, hogy tanuljanak sokat, dolgozzanak becsületesen, és legyenek alázatosak.


MGR. LACZA TIHAMÉR

(újságíró)


1.) Mikor és miért döntöttél a szakmád mellett?

Az újságírás számomra – bár lassan 50 éve csinálom – csak pénzkereső foglalkozás és az írás lehetősége. Olyan dolgokat szeretek csinálni, amihez az újságírói munkakör csak anyagi lehetőséget teremt: eredetileg kutatóvegyész vagyok, a tudományok felé Verne Gyula regényei tereltek.

2.) Ki volt az, aki tanulmányaid során a legnagyobb hatást gyakorolta Rád?

Amikor Prágában diákoskodtam, az irodalom is magába szippantott – ezt elsősorban Rákos Péter professzornak köszönhetem. A tudománytörténet iránt Németh László, Vekerdi László és Benedek István – mellesleg mindhárman orvosok voltak eredetileg – keltette fel az érdeklődésemet. Ők is nagy hatással voltak rám. Öveges József professzor a tudományos ismeretterjesztés miatt lett példaképem. Egyszóval: én ma leggyakrabban tudomány- és művelődéstörténésznek nevezem magamat. De mert nem szeretek félmunkát végezni, minden területen igyekszem a maximumot kihozni magamból, még újságíróként és szerkesztőként is. Sajnos csak alapszintű zenei tudásom van, ezért már karmester nem lehetek egy zenekarnál. De a komolyzenét nagyon szeretem. Ennek hallgatását is alaposan „csinálom”.

3.) Mit tanácsolnál a mostani pályakezdőknek a Te területeden?

Tanácsom a mai fiataloknak csak annyi: legyenek kiváncsiak minden érdekes és fontos dologra, amelyet az emberiség teremtett és előrevitte a civilizációt. Ha ez és egy kis tehetség megvan az emberben, akkor a választott pályáján eredményesen működhet. És főleg ne csüggedjenek el a kudarcok, a mások irigysége vagy gáncsoskodása miatt. A belső elégedettség a legfontosabb.


MUDr. ANDICSOVÁ ANIKÓ

(belgyógyász)


1.) Mikor és miért döntöttél a szakmád mellett?

Eredetileg jogász akartam lenni, de az az ötlet elszürkült a gimis évek elején. 15-16 évesen, amikor a világ a legrózsaszínűbb, és az ember agya mint a szivacs, bármit képes megjegyezni, elhatároztam, hogy orvos leszek. Az egyetem alatt egyik ötletet a másik váltotta le: gyerekorvos, sebész, bőrgyógyász, belgyógyász. Negyedikes egyetemistaként két hétre még nőgyógyász is szerettem volna lenni. Kizárásos alapon döntöttem a belgyógyászat mellett. Sokrétű, érdekes, a páciensekkel közvetlen kapcsolatban vagyok. Attól, hogy kórházban dolgozom, több benne az akció, az ember egyetlen szolgálat alatt mindenféle betegségekkel és minden korosztállyal találkozhat, és sok mindenkin segíthet, s főleg közvetlenül látja a munkája eredményét néhány napon belül.

2.) Ki volt az, aki tanulmányaid során a legnagyobb hatást gyakorolta Rád?

Apukám nagyon motiváló szülő, kedvenc mondatom tőle, hogy „kislányom, Tebelőled akármi lehet”. Miatta tudtam ezt én is elhinni és jutottam el az egyetemig, a külföldi rezidensségig és a belgyógyász szakorvosiig. Még muszáj megemlítenem Kulcsár Mónika magyar-töri szakos tanárnőmet a gimiből, akinek gyorsaságát, rendezetten pörgő stílusát először kilencedikesként a Duna utcai nyílt napon tapasztalhattam, és aki a mai napig ámulatba ejtő lendülettel bír, ami engem mindig inspirált és motivált.

3.) Mit tanácsolnál a mostani pályakezdőknek a Te területeden?

Ha kész az egyetem, sokan azt érzik, ők a világ urai, most már mindent tudnak, legyőzték az összes akadályt. Nem kell sok idő, és az ember meginog az újfajta felelősség terhe alatt, a könyvek és a realitás közti különbségek, nézeteltérések néha arcon csapnak. Az első években az volt a fontos, hogy mindent úgy csináljak, ahogy azt a irányelvek megkívánják. Idővel (szerencsére) az orvos meglátja az embert a betegben, tudja, mikor kell a végsőkig küzdeni a betegért, a másik oldalon képes visszavenni a a terápiából, ha kell. Az egyik kórházban, ahol dolgoztam, ki volt téve a geriátrián egy szép idézet: „az orvoslásnak nem az a feladata, hogy az élethez éveket adjon, hanem hogy az éveknek életet”. Rendszeresen olvasok új szakirodalmat, folyóiratokat, járok kongresszusokra, hogy a legújabb, a betegek számára legbiztonságosabb és leghatékonyabb bizonyított eljárásokat tudjam a munkám során alkalmazni. Tanácsokat nem tudok adni, csak azt mondom, én hogyan csinálom: alázattal vagyok a szakmám, a betegek, a kollégáim (legyenek azok nővérek, ápolók, kezdők vagy tapasztalt orvosok), a betegségek és néha a halál iránt is. Így lehet szépen dolgozni orvosként, szerintem, és megbecsülést nyerni a társadalomban.

Ez a webhegy sütiket hassznál, hogy javítani tudjon a felhasználói élményen. Elfogadás Tovább