FOTÓK: UGRÓCZKY ISTVÁN
Talán egy kezünkön is meg tudnánk számolni, hány olyan kisgyermekes szülő van a városban, aki még nem járt eddig a Sever 2-es lakótelepen található Vovo Land játszóházban. De azt vajon hányan tudják, hogy a közkedvelt találkozó- és játszóhelyet üzemeltető fiatal házaspár férfi tagja jogászként végzett? Tény, hogy egy rövid időszaktól eltekintve soha nem gyakorolta ezt a hivatást, mert vallja, hogy az embernek azt kell csinálnia, amit igazából szeret. Legyen szó munkáról, hobbiról, sportolásról. Civil a pályán rovatunkban ez utóbbiról faggattuk a Vovo Land-es Jesko Lászlót.
A Vovo Land ugyan nem feltétlenül egy sportpálya, de amennyit játszhatnak és mozoghatnak itt a gyerekek, az felér egy kisebb edzéssel – néha még a szülők számára is. Mikor te voltál ekkora, még nem volt ehhez hasonló hely a városban. Mégis, hogyan tudtad csillapítani a mozgásigényedet?
Szerencsés vagyok, mert a szüleimnek köszönhetően mindent csinálhattam. Kiskoromtól fogva pingpongoztam, fociztam, télen pedig síelni jártunk. Édesapám Patonyréten futballozott, és amint csak lehetett, vett nekem egy focilabdát. Én is sokat játszottam, de azt leszámítva, hogy pár hónapig tagja voltam a pozsonyeperjesi ificsapatnak, nem futottam be nagy karriert. Később – már egyetemi éveim alatt – aztán jött a tenisz, amiről korábban nem is feltételeztem, hogy ennyire foglyul ejthet.
Magad találtad meg az utat a tenisz felé vagy volt, aki segített ebben?
Édesapámnak köszönhetem a sportág iránti rajongást, aki óriási szurkolója Roger Federernek. Korábban Pete Sampras volt a kedvence, de aztán Federer lett az igazi „number one”. Állandóan noszogatott, hogy nézzem meg én is, hogy játszik, mígnem a pozsonyi kollégiumban egyszer bekapcsoltam a tévét. Rögtön beleszerettem a játékába. Egyszerűen imádtam a mozdulatait, mert minden ütésében benne volt a csoda. Onnantól kezdve szinte eggyé váltam vele. A tenyeresével és fonákjával keltem-feküdtem.
Ha Federernek rosszul ment a pályán, nekem sem sikerültek olyan jól a vizsgáim az egyetemen. Az ő hatására kezdtem el teniszezni.
Te is rögtön profikkal gyakoroltál?
Vettem egy használt teniszütőt magamnak is és apunak is, aztán elmentünk a dunatőkési teniszpályára, hogy próbára tegyük a tudásunkat. Ott pedig találkoztunk egy teniszedzővel, aki egy óra alatt annyit faragott a technikánkon, amennyit magunktól talán évek alatt sem tudtunk volna. Vettünk még tőle néhány órát, és attól kezdve állandóan játszottunk. Apuval rendre ölre menő csatákat vívtunk, melyek végén szinte mindig ő jött ki győztesen. Ő még most is rendszeresen jár, én a Vovo Land miatt már ritkábban, de ha időm lenne, most azonnal mennék.
Jól gondolom, hogy az egyéni sportokat jobban kedveled, mint a csapatsportokat?
Ha választani kell, akkor az egyénire szavazok. Ugyanakkor a csapatsportágakban is megvannak a magam kedvencei. Szeretem Messit és mindig csodáltam Zidane higgadt stílusát, mégha egyszer sikerült is komolyan kiprovokálni őt. Az egyéniben viszont nincs kibúvó, nem tudom ráfogni a másikra, ha hibázott. Én vétettem, és kész.
Enyém a felelősség, és azt szeretem felvállalni. Ha elrontok valamit, az azért történik, mert még nem vagyok elég jó.
Így vagy ezzel a síelésnél is? Említetted, hogy azt is többször kipróbáltad.
Hogy tudok síelni, azt szintén a szüleimnek köszönhetem, na meg Kálmán Miklós gimnáziumi tornatanárnak. Ő szinte táncolt a havon, mi meg közben elsajátítottuk a stílusát. Nagyon jónak tartom, ha egy új sportággal ismerkedő embert – legyen szó akár gyerekről, akár felnőttről – olyan valaki irányít, aki otthon van az adott sportban. Amikor családostul elmentünk a hegyekbe, a két kisfiunkat mi is rögtön profi síoktatóra bíztuk, hogy ne rögződjenek be náluk a mi tökéletlen mozdulataink. Ha ki akarunk próbálni valamit, kezdjük profinál, aki megtanít a helyes testtartásra és kijavítja a hibáinkat, hogy azzal már ne kelljen bíbelődnünk a későbbiekben.
Így vagyok most a biciklizéssel, melyre augusztusban kaptam rá, Kázmér Attila barátomnak köszönhetően.
Most viszont nem a legbarátságosabb az idő a pedálozásra…
Megvettem az összes szükséges felszerelést hozzá, így már akkor sem fagyok meg a bringán, ha nulla fok alá esik a hőmérséklet. Szó szerint bekebelezett a kerékpározás. Hodosból naponta biciklivel járok be a Vovo Land-be, és nagyon élvezem. Augusztustól több mint 1200 kilométert letekertem, amit sokan nem is hisznek el rólam, mert korábban utáltam a biciklizést. Mindig megfájdult a fenekem a kemény ülésen.
Mi, ill. ki változtatott ezen ekkorát?
Tavaly július végén összejött egy baráti társaság, ahol Attila mesélt a nagy tervéről. Azt mondta, szeretné körbetekerni a Balatont. A gondolat akkor az én fejembe is szöget ütött. Innen jött ugyanis az intuíció, hogy ha biciklivel járnék munkába, akkor be tudnám iktatni a rendszeres sportolást a mindennapjaimba. Aztán közösen elmentünk tekerni egyet, ő pedig minden kütyüt rám aggatott: pulzusmérőt, sisakot, okosórát, kadenciamérőt, GPS-t, mindenfélét. Bevallom, húsz kilométer után teljesen végem volt, de a következőre már jött a harmincas, az ötvenes, majd a nyolcvanas táv és tizennegyedik nekifutásra a száz kilométer is összejött. Csúcs érzés volt.
Most már nekem is a Balaton körbetekerése az álmom. Jelenleg egy kilencéves utcai biciklivel járok, melyet Attila tanácsára vettem jó áron. Azóta az életem része lett.
Nem gondolod, hogy több bicikliútra lenne szükség a környékünkön?
Azt gondolom, hogy minél több biciklis lesz, annál jobbak lesznek az utak. Félelmetes olyan szakaszon közlekedni, ahol nincs kiépített kerékpárút, és ez csak most tudatosult bennem, hogy a négyet két kerékre cseréltem. Autóval én is olyan közel hajtottam el a kerekezők mellett, ami veszélyes volt, de ezt a volán mögül nem vettem észre, most viszont igen. Ezért minden olyan akciót csak támogatni tudok, ami a kerékpározást népszerűsíti. Idén a Vovo Land is szeretné ebből kivenni a részét.
Egy váltás, és máris megváltozik az ember szemléletmódja. Pedig úgy tudom, korábban is szeretted a kétkerekűeket, csak épp azokat a fajtákat, melyeket több száz lóerő repít, nem a pedálozás.
Nemcsak korábban, még most is szeretem a motorokat. Volt egy Honda 600 CBR típusú motorom, amit imádtam. Lehet, hogy nevetségesen hangzik, de még beszéltem is hozzá. Még megtanulok húsz kérdést, és begyújtalak – így becézgettem vizsgaidőszakban. Brutális hangja volt.
A versenypályán is mindenki csodálta, én pedig élveztem a száguldást. Nem versenyeztem senkivel, de csak egy profi pályán mertem kihozni belőle a maximumot.
Nagyjából másfél éve viszont megváltam tőle. Nagyon fájdalmas volt a búcsú, de már érett. Egy belső hang azt súgta, hogy meg kell ezt lépnem. Ám aki egyszer beleszeret a motorozásba, az sosem szabadul az érzéstől.
