„Nagy akarásnak nyögés a vége.” Mondják öreg bölcseink, akik tisztában voltak azzal, hogy bármit is erőltetni felesleges, ugyanis a cél elérése sok esetben nem attól az eszeveszett akarástól függ.
De mennyire nehéz elengedni azt az álmot, vágyat, amit még nem tapasztalhattunk meg, aminek édes ízét nem érezhettük még a szánkban, mindazt, amire oly nagyon vágyunk.
„Akarom, akarom!” Mondogatod magadban, közben pedig elfelejted, hogy a világ embereinek 90 százaléka még kevesebb vagyonnal bír, mint Te. Mert elfelejted. Nem kétség. Ezért nem is hibáztat senki, hiszen sok esetben a szüleinktől is ezt láttuk, ezt tanultuk hát meg mi is. A gyűjtögetést, harácsolást.
Az életről, az elengedésről viszont már nem beszélt senki. Sok esetben a saját szüleink is képtelenek voltak a továbblépésre, az elfogadásra. A sorssal való kínkeserves harc és küzdelem az évek hosszú sora alatt megdolgozta az arcukat, a kemény akarat kendőzetlenül megmutatkozik, bárki bármit is mond.
Mi pedig csakis ebből láthattuk, hogy múlik a közös idő, a mély és szöges ráncok szaporodásából.
Talán azért beszélek most az elengedésről és a „nem akarásról”, mert sajnos ez egy velem született, alapértelmezett program, amitől őszintén igyekszem megszabadulni. Nem könnyű, mert sorra felböfögöm az „akaromot”, újra és újra beállok a sorba és újra harcba szállok valamiért. Hogy miért is? Azt már talán nem is tudom. Egyszerűen csak küzdök a többért.
Majd este a tükörbe nézve alaposan megvizsgálom az arcomat. S ha újra ott az akarás nyoma, egy nagy belső mosollyal felülírok mindent. Majd újra megígérem, hogy holnap sokkal jobban figyelni.
