Kedves Zoli bátyám!
Ha figyelmesen végig olvastad a kirándulásunkról küldött eddigi három levelet, akkor joggal sajnálhatsz minket az időjárás miatt. Szakadó eső Barcelonában, csapongó hullámok a Földközi-tengeren, tomboló szél Marseille-ben – és a frizura mindig tart, ahogy a reklám mondja. Nem ezt érdemeltük volna a nászutunkon. Azt hiszem, ezzel Te is egyetértesz. Node! Amikor már azt hittük, hogy lassan véget ér a kirándulás, akkor jött még csak a java! Ám így utólag azt kell, mondjam, az ajándékba kapott plusz két nap volt a legeslegjobb az út alatt.
De ne rohanjunk annyira előre! Az utolsó vacsoránkat fogyasztottuk a „bárkán”, nagyjából hétszáz ember társaságában, mikor Évi telefonja pittyent egyet. Üzenetet kaptunk a Ryanair-től. Röviden így szólt: Kedves utasunk, pénteki járatát töröltük. Az igazság az, hogy hosszabban sem szólt másképpen, mert ezen a nyúlfarknyi mondaton kívül akkor és ott, semmi mást nem közöltek velünk. Sem azt, hogy hogy jutunk haza, sem azt, hogy mikor, és persze azt sem, hogy addig, amíg valahogy haza nem keveredünk, hol legyünk, és ki fogja azt kifizetni nekünk. A fülöp-szigeteki pincérek épp táncbemutatót tartottak nekünk két fogás között. Az egyikük tisztára úgy nézett ki, mint az a gyerek a faluból, tudod, a Pistika gyerek. Nem tudsz róla, hogy elkeveredett volna hajóra? Mérget vettem volna rá, hogy ő volt az. Na, mindegy, nem is ez a lényeg, hanem hogy a nagy mulatás közben, valahol a francia felségvizeken jön az üzenet, hogy a járattörlés miatt nem tudunk hazajutni.
Ha most azt hiszed, Zoli, hogy pánikba estünk, tévedsz. Hisz Te magad tanítottál arra, hogy ha baj van, igyál rá egy kortyot, aztán úgyis megoldódik. Így is lett. Kiittuk a vacsorához felbontott finom francia bordóit, és elmentünk lefeküdni azzal a tudattal, hogy majd másnap mindent elintézünk. Vagy jön majd egy újabb üzenet, hogy az első csak tréfa volt, és mivel nem estünk pánikba, és nem reklamáltunk azonnal, megtérítik a repjegy árát. Aztán másnap kiderült, hogy nem tréfáltak, s nekünk valóban magunknak kell megoldani a hazautat.
A biztos csak annyi volt, hogy miután partot ér a hajó, Savonából elvonatozunk Bergamoba, ahol eltöltünk majd egy éjszakát. Na de aztán?! Úgyhogy rögtön a kikötőben ráültünk a forró drótra: Évi intézte a repjegyet, én a szállást. Felhívtam a bergamoi szállásadónkat, Juliát, és mondtam neki: Bon Giorno, ott tölthetünk a szálláson még néhány éjszakát, mert pénteken biztos, hogy nem jutunk haza. (Ekkor jutott eszembe Vince kollégám egyik bölcs mondása, aki egyszer azt mondta, hogy a világon az idegen nyelvek közül nem az angolt beszélik a legtöbben, hanem a tört angolt. Hogy Vincének milyen igaza van.) Nade, a lényeg: Julia azt mondta – édes kis olasz akcentusával –, hogy scusi, de a többi éjszakára már minden szobája foglalt. De rögtön hozzátette, hogy amint megérkezünk hozzá, segít nekünk a szálláskeresésben. S hogy ez végül hogyan sikerült, azt majd csak a legközelebbi levelemben árulom el. Addig is fúrja csak az oldaladat a kíváncsiság.
Ölel unokaöcséd!
Balázs
