Nemrég megkaptam, hogy meleg vagyok. Leszbikus. Csak viccből ugyan, nem mondták komolyan, mégis elgondolkodtam azon, miért jött ez most.
Napok teltek el, míg végigfuttattam magamban ezt a dolgot és egyértelműen kirajzolódott válasz: én a fiúkat szeretem. Viszont a vége felé, odakúszott egy apró, jelentéktelennek tűnő, mégis eget földet rengető, folyókat visszafordító kis szavacska, az a bizonyos „de”.
„A fiúkat szeretem! De..”
Mi a fene az a „de”?! Miért gyönyörködöm a női szépségben (is), hogy lehetek képes így csodálni egyediségüket, különleges vonásaikat? Tényleg meleg lennék?! De nem, nem.
A gondolatsor vége, az eredmény, amit magam is nagyon vártam, az volt, hogy én magam döntöttem úgy, hogy inkább megszeretem a női szépséget, mint versenyre kelnék velük.
Ugyanis gyűlölök féltékenynek lenni! Úgy érzem, hogy ez a viselkedés egyszerűen nem emberhez méltó. Egyszerűen nevetséges és kicsinyes. Hogy is tudnám magam összehasonlítani bárki mással, hiszen mind annyira különbözünk?! Hogyan hihetném, hogy a párom, akivel vagyok, az én „tulajdonom”, és megszabhatom neki, kire nézhet és kire nem? Mit képzelek én magamról?
Számos alkalommal voltam féltékeny az évek során, és minden eszeveszett kitörésem után nagyon mélyen elszégyelltem magam. Fejben tudok minden alapelvet, miért van az, hogy ezt a való életben nem tudom megvalósítani? Miért nem tudok ezeken az értelmetlen érzelmeken felülkerekedni?
A féltékenység egy méreg! Nem csak a kapcsolatot mérgezi meg, hanem – ami még rosszabb – a saját szívedet is. Majd egyszer csak egy olyan ördögi körben találod magad, ahonnan már nincs visszaút, amikor a féltékenységed gerjesztette gonosz már olyan nagyra duzzadt, hogy képtelen vagy visszatuszkolni abba a bizonyos lámpába és semmiféle varázslat nem segíthet. De! Segíthet! (Végre a kis szó egy jobb értelemben.)
Elárulom az én módszeremet. Nyugi, nem fognak tőle melegnek nézni és garantálhatom, hogy a féltékeny, eltorzult arcú pillantásokat is mellőzheted az életedből.
A titok a következő: szeresd a szépet! Mindenféle szépséget, az Napot, az Eget, a férfit, a nőit, a virágokat, a madarakat, a szép kocsikat, a katicákat, a harmatcseppet a fűszálon, a legelső hajnali napsugarakat, a lágy csokicsikókat a tiramisu fagyiban, a lyukat a gabonakarikában, és még hosszan sorolhatnám.
Ha pedig meglátod egy nőben azt a szépséget, kecsességet, fiatalságot, kacérságot, akármit, amire eddig féltékeny voltál, állj meg egy pillanatra – vagy akár egy kicsit hosszabb időre is –, majd jól szemléld meg. Nézz végig rajta, majd fedezd fel benne az embert. A tökéletlen tökéletességét, apró részleteinek mértani pontossággal megalkotott összességét, mely maga a szépség. A kerek egység, ami pótolhatatlan és megismételhetetlen. Egyazon anyagból gyúrtak bennünket, az, hogy mindannyian különbözünk inkább szerencse, mint átok.
De a „csúnyákat” is figyeld meg. Ugyanúgy állj meg egy pillanatra, feledkezz bele a járásába, a lényébe, a tekintetébe. Addig nézd, amíg meg nem látod benne a szépet. Azt a szépet, ami a születésétől fogva ott van, épp csak jóval kevesebben veszik észre, mint egy látványosan sminkelt, csinos karcsú nőnél.
Ha meglátod, hogy az összes ember milyen gyönyörű körülötted, milyen különleges, milyen egyedi, mindez eltelít majd és eszedbe sem jut féltékenynek lenni. Te is képes leszel csodálni abban a nőben a szépet, akit a párod észrevett és ugyanúgy elmerenghetsz egy masszív férfi felsőtesten, amit a csajod is kiszúrt.
Kár lenne ezt a sok, Föld és Ég adta szépséget megtagadni magunktól. Nem szívesen zárom soraim azzal a közhellyel, hogy mindent a szemnek, de semmi a kéznek, mégsem kerülhetem el a lényegét. Ugyanis a szépség csodálata és elismerése semmiképp sem egyenlő a megcsalással.
Csodálatosak vagyunk! Intsünk végre búcsút a zöld szemű szörnyetegnek, hogy együtt gyönyörködhessünk a világban!
