Néhány évvel ezelőtt egy véletlen autókázás során megtaláltuk a mi kis vidékünket. Igazi dzsungel volt, hatalmas diófákkal, valamikor gondosan ápolt szőlőtőkékkel, düledező házzal a közepén. Ez a kis oázis pont annyira van messze, hogyha kimegyek az utcára, még látom a szülővárosom egyik kéményét. Ez van, kisvárosi leánka vagyok. Álmodoztunk róla, hogy ide fogunk elbújni a város zaja elől, nyugalmat keresni, őzikéket, nyulakat lesni, paradicsomot nevelgetni. Meg gyerekeket.
Valóra vált. Megépült a mézeskalács házunk, és tényleg oda menekülünk. Néhány napja, minden áldott nap.
De nem a város zaja elől bújunk el, nem is a szmog kerget minket oda már kora délelőtt, hanem a mostani helyzet, a vírus terjedése. Ide jövünk ki D vitamint gyűjteni, rácsodálkozni az új színekre a házban, összegyűjteni a csigaházakat az udvaron, megdicsérni a virágzó mandulafát.
Mondhatnám, hogy végre együtt lehetünk, magunkba fordulunk, sokat olvasunk, kreatívkodunk. Meg hogy a világ végre lelassul, felfedezzük, mi az igazi érték, örülünk az egészséges életünknek. Kint csicseregnek a madarak, hét ágra süt a nap. Most mégis ijesztő ez a nagy csend.
Én ma valahogy mást érzek. Félelmetes a lincshangulat az emberek közt, ami arról szól, ki fertőzött meg kit, félelmetesek a teli kosárral bevásárló maszkos emberek, a gyógyszertárban a lázcsillapítóhiány.
Zakatol a fejem, hogyan fogjuk kibírni a bezártságot, hogy nincsenek programok kisbarátokkal, családi ebédek, igazi emberi ölelések. Úgy érzem, elveszítettem a belső biztonságérzetemet, azt, amit ez a talpalatnyi szülőföld, világ adott nekem.
Aggódom a családomért, a szüleimért, a családtagjaimért, akik orvosok, gyógyszerészek. Aggódom a barátnőimért, a családjukért, a Kolonyi dokiért, az ismerősökért, akik rendelőkben, gyógyszertárakban, hivatalokban dolgoznak.
A batmanes póló most az otthoni öltözékem:
„Anya, akkor mi most szuperhősök vagyunk?“
„Nem tudom, Félix…remélem…“
