A cikk megjelent a Klikk Out 2020/03. számában.
Megvan az a tengerparti jelenet a Jóbarátok című sorozatból, melyben Monicát megcsípi egy medúza? Bizony, egy ilyen csípés iszonyat kellemetlen és fájdalmas tud lenni. Még szerencse, hogy Joey-nak eszébe jut, mi is ilyenkor a teendő: a Discovery Channelen látta, hogy a csípés helyét le kell pisilni, attól elmúlik a fájdalom. Monica első reakciója természetesen a tömény undor, csípőből utasítja el az ötletet, ám otthon a többi barát faggatózásának hála végül kiderül, kénytelen volt megfogadni a tanácsot. Ugyan lány voltából kifolyólag ő maga nem tudta megoldani a helyzetet, Joey pedig a lámpaláz miatt csütörtököt mondott, végül Chandler igazi lovag módjára segített a bajba jutott hölgyön.
Az „életmentő folyadék” színskálája csaknem átlátszótól az aranysárgán keresztül a másnapos, szinte okkerig terjed. Noha legtöbbünk el is feledkezik róla, amint megszabadul tőle, és a viszontlátást nem preferálja, korántsem int mindenki ilyen könnyű szívvel búcsút saját vizeletének. Épp ellenkezőleg:
bizonyos körökben nagy megbecsülésnek örvend, és nem hagyják a vécékagylóba, illetve veszendőbe menni. Ehelyett szépen összegyűjtik azt, és különböző módokon fel is használják. Esküsznek arra, hogy a reggeli első az igazi, és annak különböző módokon történő reciklálása rengeteg egészségügyi előnnyel jár.
Isszák, bőrükbe masszírozzák, gargarizálnak vele, esetenként fogyasztás előtt még érlelik is, mi több: állításuk szerint ez a gyakorlat megváltoztatta az életüket. Beszéljünk hát egy kicsit a pisiről!
Azoknak, akik esetleg először hallanak erről a bizarr jelenségről, meglepő lehet, ám a vizeletterápia bizony nem valami újkeletű dolog. Több ezer éves hagyománya van például Indiában, ahol a szent szövegek is rögzítik ezt a gyakorlatot, mely mind a mai napig népszerű. Az ókori Rómában bevetették mindenféle marás, csípés, bőrbaj esetén, illetve fogat fehérítettek vele. A 16. században jobb híján a csatamezőkön történő sebfertőtlenítésre ajánlották. Aztán a 20. században legnagyobb népszerűsítője egy John W. Armstrong nevű naturopata lett, akinek 1944-es, Az élet vize: Értekezés az urinoterápiáról című könyve azóta is a pisiivók bibliája. A legjobban éppen az ez iránt amúgy is fogékony Indiában fogyott a könyv.
Manapság leginkább az interneten terjed az ige. Weboldalak százai foglalkoznak a vizeletterápia népszerűsítésével, és ajánlják azt ezerféle baj ellen úgy gyógymódként, mint megelőző jelleggel a különböző bőrproblémáktól kezdve az asztmán és diabéteszen keresztül egészen a rettegett rák gyógyításáig. A lista szinte végtelen, Armstrong pedig eleve azt állította, hogy nincs az a betegség, amelyet ne lehetne leküzdeni a segítségével.
Azt ugyan a legtöbb cikkben is elismerik, hogy az “ortodox” orvostudomány szinte semmi bizonyítékot nem talált, amely ezeket az állításokat alátámasztaná, de hangsúlyozzák, hogy betegek milliói nem tévedhetnek. Emellett azt ígérik, ez a gyógymód teljességgel mentes minden mellékhatástól, és biztonságos, hiszen a vizelet steril. Csakhogy ami túl jól hangzik, az általában túl jó ahhoz, hogy igaz legyen.
A vizelet körülbelül 95%-a víz. Ezenkívül tartalmaz még karbamidot (más nevén ureát), kreatinint, különböző oldott sókat, illetve kis mennyiségben egyéb anyagokat, melyek koncentrációja bizonyos betegségekre utal(hat). Ezt diagnosztikai célokra ki is használja az orvostudomány. Még a modern tesztek megjelenése előtt édes íze az orvosnak például arról tanúskodott, hogy a páciens valószínűleg cukorbeteg. A vizeletterápia hívei szerint a pisi összetevői csodás hatásokkal rendelkeznek, és immunerősítőként funkcionálnak. Ez esetben viszont miért ürítené ki azokat a szervezet? Roland Oravský kardiológus és angiológus, az egyik Sarlatánvadász, aki több szlovák és cseh társával együtt küzd az áltudományok térnyerése ellen, új könyvük vonatkozó fejezetében ír a jelenségről. Figyelmeztet, hogy a vizeletben a vesék által a vérből kiválasztott salakanyagok vannak, melyekre szervezetünknek már nincsen szüksége. Nagy általánosságban pedig ugyan nem jár negatív következményekkel saját vizeletünk kortyolgatása, azért mégsem teljesen veszélytelen.
A vizelet ugyanis – ellentétben e terápiát praktizálók állításaival – nem steril, hiszen ahogy áthalad a húgyvezetékeken, baktériumok kerülnek belé, melyek a testbe nem megfelelő helyre visszajutva potenciálisan okozhatnak egy kis galibát. Ezenkívül sok gyógyszer, többek között az antibiotikumok maradéka is a vizeleten keresztül távozik a testből, és annak újrafogyasztása az adagolást kedvezőtlenül befolyásolja.
Az urinoterápia híveinek beszámolóit figyelmen kívül hagyva valóban semmilyen bizonyíték nem áll rendelkezésünkre azt illetően, hogy a gyakorlatnak jótékony hatásai lennének. A 70-es és 80-as években ugyan Evangelos Danopoulos valóban kísérletezett rákos páciensek karbamidoldattal való gyógyításával, ezek a tanulmányok nehezen elérhetőek, s bár a páciensek állítólag jól reagáltak a kezelésre, úgy tűnik, a dolog megrekedt az esettanulmányok szintjén. Azaz nem tesztelték a gyógymódot elég betegen, megfelelő eljárásokkal ahhoz, hogy valóban releváns következtetéseket lehessen levonni az egészből. Ja, és dokink eleve nem is pisit használt, hanem az abból kinyerhető, de egyébként laboratóriumban is nagyon könnyen előállítható karbamidot, és nem küldte szerencsétlen kísérleti alanyait egy kémcsővel a folyosó végére. A vegyileg előállított karbamidot pedig használják különböző mezőgazdasági, ipari, és orvosi célokra is, például megtalálható ekcéma vagy pszoriázis elleni krémekben – de ezek jótékony hatásait élvezhetjük anélkül, hogy ízlelőbimbóink ellen követnénk el merényletet. Sajnos a lelkes beszámolók nem igazán bizonyítékértékűek, mivel nem vagyunk tévedhetetlenek.
Nagyon könnyen csap be minket saját agyunk, előítéleteink és előfeltevéseink. Ha szentül hisszük, hogy tettünk valamit az egészségünkért, szinte biztosan jobban is fogjuk érezni magunkat, és hajlamosak vagyunk ok-okozati viszonyokat feltételezni ott, ahol valójában nincsenek.
Jó, jó, de mi a helyzet azokkal a fránya medúzákkal? Bizony a már emlegetett Oravský nem ajánlja a kísérletezést a csípések helyének levizelésével, sőt: jó eséllyel csak azt érjük el vele, hogy a tünetek súlyosbodnak. Állítólag még Bear Grylls sem teszi túl jól, hogy extrém körülmények között nem átlagos módon próbál hidratált maradni. Mivel a vizelet sok sót tartalmaz, olyan, mintha az ember tengervizet inna, fogyasztásával csak még inkább kiteszi magát a kiszáradás veszélyének. Az amerikai hadsereg túlélő szabályzata sem ajánlja ezt a katonáinak.
Úgy tűnik tehát, jobbára ártalmatlan jellege ellenére sem nagyon éri meg felülkerekednünk természetes undorunkon. Széllel szemben pisilni nem érdemes.
