Csak a vasútállomás környékén volt három, de a városban is se szeri, se száma a trafikos bódéknak. Kicsit a letűnt rendszer jelképei voltak, középen elhúzható ablakokkal, két oldalt sűrűn rácsozott kirakatokkal. Megfigyeltem a kínálatot, csaknem mindegyikben ugyanaz a stílus mutatkozott, oldalt kifüggesztve postai bélyegeket is árultak a gyűjtőknek. Külön szett volt a hazai csomag, aztán a szovjet persze. Nem oldom, mekkora értékük lehet napjainkban, elraktam őket és kész. Ha volt vonatos vagy focis témájú, arra összekuporgattam a zsebpénzemből.
Amikor alkalmam nyílt rá, meglestem a legújabb sportmagazinokat, azokból is a Tip, meg a Štart volt a kedvencem. Gyakran foglalkoztak benne a DAC-cal, és akkortájt nem nagyon volt más lehetősége az embernek elcsípni egy szép posztert vagy egy jó cikket a legutóbbi meccsről. Különös így visszaemlékezni ezekre az évekre, gyerekként úgy éreztem, kerekebb a világ, ha egy füzetbe gyűjthetem mindazt, ami igazán érdekel. Így kezdődött az a szenvedélyem, ami végigkísérte eddigi életemet, s bár az ínséges időkben eléggé megritkultak az archiválásra érdemes dolgok, a mai kínálatot még ehhez képest is gyengébbnek gondolom. Amolyan tizenkettő – egy tucat…
Video killed the radio star – énekelte a Buggles anno, de a jó zenét sosem ölte meg igazán a televízió, ahogy az internet sem képes kiszorítani egy igényes folyóiratot…
…csak szelektálni kell, mit is nevezhetünk joggal igényesnek. Ilyen volt a már említett Tip például, szinte már a másnap megsárgult lapjairól lehetett legjobban felismerni. ’82-ben tanultam meg írni és olvasni, ezzel szinte egyidejűleg megszaporodtak az ebédlőszekrénybe „rejtett”, újságok és folyóiratok. Aput sem kellett külön kérni, bőven tudta, miket kell „megmenteni” a krumplipucolás elől. Ezek szolgáltatták aztán az első DAC-os füzetem alapjait, melyek a műsorfüzetekkel és a mérkőzések belépőjegyeivel mára egy múzeumnyi gyűjteménybe kerültek.
Pirított napraforgóillatú cikkek – szoktam mondani, hiszen az archívum semmi sem lenne az átélt csaták emlékei nélkül.
A mérkőzések másnapján „kötelező” volt valamelyik trafikból beszerezni pár napilapot, volt, hogy az elárusító hölgy rám szólt, hagyjak belőle a többieknek is. Az akkori napilapokból egyik-másik nem élte túl a rendszerváltozást, pont ahogyan a trafikos bódék, fokozatosan eltűntek a dunaszerdahelyi utcákról. Talán kettő vagy három maradt meg a városban mutatóban. Érdekes, hogy mind a mai napig emlékszem rá, mit hol tudtam beszerezni. Kedvencem volt a Fő utcai, ahol a Mártika néni dolgozott. Igaz, nem a klasszikus bódés trafik volt, viszont mivel jól ismertük egymást az újságok mellé pár jó szó is járt.
Aztán jöhettek az eredmények, a góllövők és a csapat felállítása, amiket szintén lejegyeztem a cikkek mellé. Fene sem gondolta volna, hogy egykor majd a saját írásaim is hasonló „sorsra” jutnak.
Az első füzet, mint már mondtam a nyolcvanas évek elejétől íródott. Nemcsak a klub, de egyben a város adatait is tartalmazza, különös tekintettel a DAC sikereire. Mivel utólag kiegészítettem, figyelemmel kísérhető benne, amint háromszori nekifutásra az élvonalba kerültünk. Az akkori aranycsapat kupagyőzelemmel tetézte diadalmenetét, még eredeti fotóm van arról, ahogy a csapatkapitányunk, Karol Krištóf magasba emeli a kupát. A tabellák is úgy köszönnek vissza, hogy csak kevés csapat „nyomja a DAC vállát”. Persze a berni kupabúcsúról szóló írás is belekerült, s mivel…
A jobbtól nem szégyen kikapni
Nem volt esélyük a csallóközieknek
…a Bayern München elleni UEFA kupa-szereplés sem hiányozhat. Elég „retro fíling”, de azt vallom, hogy manapság a foci másmilyen, mint akkoriban volt, és az a régi nekem sokkal jobban tetszett. Ezekben a napokban amúgy is ideje van visszaemlékezni, elmerülni a mindennapok nem mindennapos világában.
S ha már így adódott, kicsit még élvezem is, hogy a történeteknek úgy adtam értelmet, hogy kézben tarthatom a múlt egy darabkáját. Kowalsky énekeli, az egyik dalban, hogy… De nem is idézem, most van idő meghallgatni:
(Roberto)