Anya #homeoffice ON
Masszívan és megállíthatatlanul közeledik a negyedéves zárás a munkahelyemen. Mára meg is érkezett. Csupán annyiban érezni a normális dolgos hétköznapok és az önkéntes karanténban töltött munkaidő különbségeit, hogy kicsit kevesebb a meló, mint egyébként, ha jön a hó vége.
Már ötödik hete tart nálunk a családi elvonulás, azaz azóta egyáltalán nem is voltam bent Pozsonyban a munkahelyemen. A #homeoffice remek tud lenni, ha sikerül megtartani az optimális egyensúlyt az iroda és az otthoni munka között. A #maradjotthon abban segít, hogy szerencsére most már mindenki így tesz, nem csak mi, így nem helyeződik rám plusz nyomás azért, mert szeretek itthonról dolgozni.
A jelenlegi felállásunk a következő: egy négyéves, két felnőtt, két macska, melyek közül az egyik szó szerint levakarhatatlan, most is az ölemben fekszik, félig rálógva a laptopra, míg ezeket a sorokat írom.
A 8 órás munka mellett magam sütöm a kenyerünket, hogy legalább egy, másfél hétig elkerülhessük a boltokat – még a környéküket is. Igyekszem úgy főzni, hogy ne kelljen friss alapanyag. Nagyon jól jön most a múlt nyáron eltett jó pár liter paradicsomlé és lecsó, valamint a mélyhűtőbe süllyesztett egész csirkecombok és az a legalább 70 gombóc fasírt, amit úgy két hónapja, a lustaságom miatt készítettem el előre kb. három kiló darált húsból.
Sajnos nem vagyok egy olyan anyuka, aki órákig képes gyerekfoglalkoztatókkal játszani, rajzolni, vagy festeni. Erre sajnos most jöttem rá. Egyszerűen nem győzöm. Ha megy is, igen rövid ideig tudok koncentráltan figyelni. Mi lenne velem két vagy több gyerekkel? Nem is merek belegondolni. Mélyen tisztelem azokat az anyukákat, akik képesek erre. Respect!
S mivel a magam portáján folyamatos elégedetlenséget érzek, kénytelen vagyok átértékelni jó pár dolgot.
Például sokkal mélyebben átérzem, mekkora ajándék, hogy óvodába és iskolába adhatom a lurkómat, ahol olyan szakemberek veszik őket körül, akik értik a dolgukat, és ami a legfontosabb, valóban minőségi időt szánnak rájuk.
Ahhoz, hogy megírhassam most Nektek ezt a pár sort, egy mesefilmhez folyamodtam, ami legalább egy órás, szóval remélem, lesz is időm befejezni. Csak ne érezném magam olyan sz@ranyának, amiért így foglalom le a gyereket, míg elvégzem a dolgom, elmosogatok, főzök. …ja, és persze dolgozom. Mert ki kell fizetni az albérletet, a hitelt, a kocsit, mindent. Szóval dolgozni kell. Főleg most. Amíg még van mit.
Ma reggel egy kissé pesszimista hangulatban ébredtem, bocsássátok ezt meg nekem. Még szerencse, hogy tegnap már megfőztem a húslevest, finom, száraz marhából, amihez elég volt egy könnyű paradicsomszószt készítenem, hogy egyszerűsítsem a második fogást. Persze a desszert is elengedhetetlen – ha az ember lánya nem akarja csomagolt csokikkal és cukorkákkal mérgezni a gyerekét -, tehát a kókusztej készítése közben megfőzött és átszűrt kókuszreszeléket felhasználva, kókuszgolyót készítettünk, hogy ne legyen édesből, ahogy sósból sem hiány.
Tegnap kínomban megpróbáltam felhívni egy pizzázót, hogy a „hadd ehessek végre egy kis gyorskaját” segélykiáltással végigrendeljem a menüt és felfaljak mindent. Jól esne egy olyan étel, amit végre nem nekem kell elkészítenem.
Kedves, drága pizzasütő meseország lakói, számolom vissza a napokat, mire újra rendelhetek Tőletek!