Érdekes szakterület a topográfia, sokszor elcsodálkozom, hogy a középkorban mi módon voltak képesek csaknem pontos helyrajzot készíteni az emberek egy városról, országról, sőt akár magáról a Földről. Az utóbbiról úgy, hogy nagy perpatvart okozott, hiszen nem lehetett biztonsággal megállapítani, gömbölyű-e vagy lapos? Megbizonyosodni róla csupán egyféleképpen tudtak volna, viszont nem adott a Jóisten szárnyakat az embernek, csupán a madaraknak. Már Leonardo da Vinci is kacérkodott a gondolattal. Ha nem is ő, de valaki más felrepült, hogy lássa a horizont görbületét, ahogy a lenyugvó Nap megfesti a tengert. Nem volt kétség: gömbölyű!
Gyerekkoromban az a dilemma járta, hogy Dunaszerdahely kerülete csillagot formáz, s bár próbáltam alakját venni a térképeken, biz’ nem sikerült rájönnöm, ez csupán kitaláció vagy van alapja is? Esetleg a csillag formája nem volt egyértelmű? Hiszen abban az időben a csillagot általában ötágúnak tudtuk, és alapból vörös volt, ott virított szinte mindenhol. Suliban megtanultunk azt is, hogy kell lerajzolni. De mi van, ha Dunaszerdahely zsidó múltjára utaltak vele, és akkor egy újabb kiszögelést is kereshetek? Melyik lehet a „csillag” hatodik ága, talán „Szever 2”?
Mielőtt a kényszerű bezártság negatív jeleit vélnék felfedezni rajtam, engedtessék meg nekem visszatérni a Földre.
Ma már tudjuk, hogy nem lapos, s bár nem volt elmeháborodott régen, aki annak vélte, az eretnekséget még bőven ráhúzhatták. Ahogy a város területe változott, az alakja is másmilyen lett. A régi térképek zöld területként azonosító foltjai mára benépesültek, egyre nagyobb teret adva annak a víziónak, hogy a város összeépül a környező falvakkal. Így már szinte semmi sem utal a gyerekkori dilemmámra. Épp csak megtanultam járni, majd kerékpározni, amikor nagyapámmal körbenéztünk a „széleken”, vagyis a városközponttól távoleső peremkerületekben. Míg az öreggel róttuk a kilométereket, otthon megsült az aktuális finomság ebédidőre. Oly’ rég volt már, hogy több évtized után érezni ugyanazon illatokat, felér Amerika felfedezésével. A feleségem meggyúrta a tésztát, aztán kisütötte…
Szerintem Kolombusz Kristóf is szívesen fogadna abból a hajtoványból, vagy az illatfelhőben úszó krumplis pogácsából!
Igaz nagyi? A délutáni jól megérdemelt szieszta csendjét az öreg Sokol rádióból sorrendben a „Ki nyer ma?” című műsor, majd a „Vízállásjelentés” törte meg. Czigány György vetélkedője játék és muzsika volt tíz percben, de a gázlóviszonyokkal is tisztában kellett lennünk a Dunán, ahol hajóvonták találkozása néha tilos. Akkoriban nem értettem, ha valaki aludni készül, miért kapcsolja be a rádióját, de mára világossá vált, a duruzsoló készülék tulajdonképpen elringatta a nagyszüleimet. Igyekeztem elfoglalni magam, az első térképek és képeslapok már ekkor felkeltették nem éppen szűk látókörű érdeklődésemet.
Forráshiányban szenvedve magam készítettem apró skicceket, kiemelve azon helyeket, ahol szívesen időztem.
A léptékre fittyet hányva elkészült Dunaszerdahely csatangolási térképe, amit kis idő múlva igazira cseréltem.
Ne feledjük, akkoriban nem lehetett csak úgy elővarázsolni telefonunkból a tartózkodási adatainkat. Néhol telefon sem volt, ha mégis, csak tekerős. Alkalmaztam viszont a lépésszámlálót, így adva választ az otthon, illetve a nagyiék közti távolságra.
Elég volt egy ismerős, ínycsiklandozó illat, otthon a konyhában, hogy az imént leírtak újra megelevenedjenek. Később csupán a térképeket kellett előkaparnom, és azt a mappát, ahol még az eredeti, szerdahelyi leporellókat is őrzöm. Szóval köszön a pogit, s vele együtt az emlékeket…
(Roberto)
ELŐZŐ RÉSZEK:
SZERDAHELYI KÉPESLAPOK