Kedves Zoli bátyám!
A befejezéshez érkeztem, ez már az ötödik levelem, amelyben a nászutunkról írok. Remélem, nem untattalak az eddigi részletekkel, meg amúgy is, most a karantén alatt legalább addig sem unatkozol, amíg soraimat olvasod. Az egész kirándulás még akkor történt, amikor a koronavírust még csak hírből sem ismerte a világ, és amikor a Google-ban sem erre a kifejezésre érkezett a legtöbb rákeresés. Szóval, ahogy már korábban említettem, a milanói zsebtolvajlás, a sok vonatozás, a barcelonai záporeső, majd a viharos tengeri éjszaka után következett Bergamo, és minden addigi hányattatásunk feledésbe merült az ott eltöltött két nap alatt.
Julia, akinél egy éjszakát tölthettünk, végtelenül kedves és segítőkész teremtés volt. Mindketten boltadoztunk kicsit az angollal, de megértettük egymást, és egy órán belül neki, meg a booking-nak köszönhetően meg is találtuk a két éjszakára szóló új szálláshelyünket, melyre – ugye emlékszel, Zoli? – azért volt szükség, mert a reptéri dolgozók sztrájkja miatt törölték a járatunkat, és péntek helyett csak vasárnap repülhettünk haza. De az a kényszerű ajándékba kapott plusz két nap volt a kirándulás legkellemesebb része.
Bergamo ugyanis egy igazi ékszerdoboz! Egy talján mese, egy habostora. Nem is tudom, hogy tudnám még ennél kifejezőbben leírni, de hidd el, Zoli, hogy Te is azonnal beleszeretnél, ha egyszer meglátnád. Az óváros, a Citta Alta az új városrész fölé magasodik, és megannyi kincset rejt magában. Rögtön az első, amelybe belebotlottunk a városfal egyik történelmi kapujánál található cukrászda. Te még olyan stracciatella fagyit sehol a világon nem ettél, mint amilyet ott árulnak. Igaz, hogy megkérték az árát, de az minden pénzt megért. Julia azt mondta, a stracciatella Bergamóból származik, egy ottani cukrászmester készítette el először. Mamma mia, még most is a számban érzem a krémes ízét.
A szemem előtt meg megelevenednek az óváros középkori épületei. A dóm, és a rejtett utcákban megbúvó templomok, a szűk macskaköves sikátorok, a reneszánsz szobrok, az üzletek kirakataiban illatozó sonkák és sajtok, a szebbnél-szebb vörösborok, a napsütötte terek a kávézókkal és a közöttük keresztbe-kasul cikázó Vespa-s fiatalok… Csak ültünk merengve, arcunkon mégis fülig érő vigyorral, kortyoltuk a köpetnyi eszpresszónkat, és néztük a nyüzsgő olasz életet. La dolce vita!
És akkor másnap még várt ránk az ugyancsak meseszép Garda-tó, a maga kettősségével: a mediterrán és hegyvidéki hangulatával, pezsgő parti sétányával, kristály tiszta vizével. Október végét írtuk már, de rövidujjúban flangáltunk, és voltak olyan bátor helyiek is, akik még a vízbe is bemerészkedtek. Nem is tudnám máshogy összefoglalni ezt az ajándékba kapott időt, csak így: Ti amo, Bergamo! Jaj, most jut eszembe, hogy ezt valószínűleg nem érted, Zoli. Magyarul annyit jelent: Szeretlek, Bergamo!
U.I.: És tudod, mi volt a legjobb az egészben? Hogy mivel nem a mi hibánkból ragadtunk ott erre a plusz két napra, a szállás árának kétharmadát visszafizette a légitársaság.
Ölel unokaöcséd,
Balázs
