Amikor fiatal katonaként ebbe a kaszárnyába kerültünk, azonnal a tudomásunkra hozták, hogy mire készítenek fel bennünket. Másfél éves kiképzést kaptunk egy kazahsztáni éleslövészetre, ami abból állt, hogy elpufogtatunk valami robotrepülőre néhány rakétát.
A rakéták darabonként 11 méter hosszúak, kb. másfél méter átmérőjűek voltak. Azt hiszem, már valahol említettem, hogy ilyen rakétával lőtték le a Korean Air KAL 007-es, New York és Szöul között közlekedő menetrend szerinti járatát 1983. szeptember elsején hajnalban, miután a repülési útvonaláról messze letérve, és a nemzetközi polgári légiforgalom számára tiltott légtérbe hatolva szovjet katonai bázisok felett repült át. Természetesen az oroszok úgy közölték a sajtóban, hogy a honi légvédelem egyik magasba emelt Szuhoj Szu-15 vadászgépe, többszöri eredménytelen kapcsolatfelvételi kísérlet után, légiharc-rakétáival lelőtte.
Ami természetesen hazugság volt!!!
Szóval, ezzel a föld-levegő rakétával készültünk mi lövöldözni Kazahsztánban, pontosabban a Kaszpi-tengertől nem messze, az asztraháni sivatagban.
Az utazás közeledtével a felkészítés nekünk, idősebb katonáknak eléggé idegesítő volt, mivelhogy éjjelente több szignált kaptunk, és volt, hogy egy alsónadrágban órákat kellett ülnünk a kabinokban. Mi hárman, Maglódi Norbi, én és egy cseh srác (már nem emlékszem a nevére) több száz órát levezettünk repülőgépek követésével.
Parancsban jött az indulás dátuma, és még egy nagy 14 napos rákészülés, amit a Dél-Morva Jamolicén terveztünk eltölteni. A hivatásos katonák utazás előtt sportnapot szerveztek, ahol fociztunk, röplabdáztunk, és természetesen nem hiányzott a sült kolbász, a sör meg a pálinka sem. A helyi község szervezetei is jelen voltak, valamint a „lampaszákok” és mi, kiskatonák.
Délelőtt folyamán focimeccseket játszottunk, melyeken csapatunk megszégyenítő vereséget mért az ellenfeleire. Az volt a feladat, hogy most ollózva vagy fejjel szerezzünk gólt.
Délután a hivatásos katonák feleségei hívtak ki bennünket egy röplabdameccsre, ahonnan nem hiányozhattam. A felhozatal sem volt rossz, hiszen 25-40 év közöttiek voltak. Nyár volt, remegtek a csecsek egy-egy labdamenetnél és a cicanadrág is szépen feszült.
Mérkőzés közben épp adogatásra készültem, amikor hirtelen leléptem a pálya széléről, a bokám pedig megtalálta az egyetlen gödröt, ami ott volt. A bokám kibicsaklott – és 3 feleség gyors elsősegélye sem segített rajta.
A mentőben azon gondolkodtam – miközben egy szép fehér gipszcsizmában szállítottak vissza a kaszárnyába -, hogy én biztosan nem utazom másnap Jamolicére és ha oda nem megyek, talán az orosz hadgyakorlatra is mást visznek helyettem.
Reggel indulás előtt aztán megjelent 2 katonatársam, összecsomagolták, amit kellett, és felraktak a teherautóra.
Irány Dél-Morvaország.
Következik: Jamolice nikdy vice, radšej kluka do hlavice
