Lassacskán nyitogatom a szemem, puha cicabajszok csiklandozzák az orromat. Sziszi cica így jelzi, hogy ő már kicsit sem álmos, és ha már úgyis ébren vagyok, igazán megetethetném… A három ébresztő közül egyik sem csörgött még, a redőny alól mézédes, reggeli napsugarak kúsznak az ágy felé. Átlagos hétköznap reggel, meghitt, közös ébredés.
Ez az utolsó nap, hogy be kell mennem dolgozni az irodába (e sorok március végén íródtak). Az utazást minden nap biztosítják, hogy ne kelljen a tömegközlekedést használnunk, orvosi maszkokat és kézfertőtlenítőt kaptunk a cégtől. Holnaptól én is otthonról dolgozom. Ráérősen rágcsáljuk a kiflit, teázunk, majd vitamint veszünk magunkhoz. Indulunk.
Útközben felidéződik bennem egy jelenet, körülbelül két hónappal ezelőttről. Valamilyen szép báli cipőt kerestem az egyik budapesti pláza cipőboltjában. Nézelődés közben, beszélgetést hallok egy távolabbi sorból:
– Azt ne vedd meg, kislányom, túl magas! Nem tudsz benne járni.
– Oké, akkor nézd meg ezt! Ez jobb, nem? A feketéből van harminckilences?
Kicsit még el is mosolyodok, talán elsőbálozó a hosszú hajú lány. Odébb sétálnak, de mivel alig mozognak páran a boltban, hallom a távolabbi beszédfoszlányokat is. Anya és lánya a koronavírusról beszélgetnek. Hogy kit érdekel az egész, hülyeség pánikolni, ez az egész Kínában van. Rohadt messze. Olyan undorítóak a kínaiak, ráadásul túl sokan is vannak. Nem is kár értük, hahaha.
– Gyere kislányom, fizessünk! – mondja az anya, majd gondtalanul libbennek ki a bolt ajtaján.
Március vége van és többé már nincs “rohadt messze” az a vírus. Magyarországon és a környező országokban több ezer fertőzött van, a számuk napról napra nő, ellenszer pedig továbbra sincs. Sztárok jelentik be Instán és Twitteren, hogy karanténba vonulnak, helyes kézmosásra és szájmaszk használatára buzdítanak az influencerek. Mintha a négy sarkából fordult volna ki a világ, mint egy asztalterítő, amikor kirázzák belőle a morzsákat.
Az okosak azt mondják, hogy egy olyan világrengető folyamatnak vagyunk most szemtanúi, amilyenre a háború óta nem volt példa. A járvány egészségügyre és gazdaságra gyakorolt, tartósan negatív hatásai mellett a társadalom is észrevehetően formálódik. Lehet, hogy nagyon is megérdemeltük ezt az egészet? Bezárkóztunk egymás előtt, hajtottuk a pénzt, korlátlanul fogyasztottunk, élveztük a számtalan választási lehetőség kínálta szabadságot. Egyszer élünk, nem?
Aztán jön valami, ami térdre kényszeríti az egész világot és felülírja az általunk valóságosnak vélt, ugyanakkor hihetetlenül törékeny struktúrákat.
Elő kell vennünk a fiók mélyéről az elfeledettnek hitt emberi tulajdonságainkat: a leleményességet, tapintatot, bölcsességet, előrelátást, felelősségtudatot, nyitottszívűséget, kreativitást. Az igazi, érdek nélküli gondoskodást.
Manapság igazán megmutatkozik az emberek jelleme – valahogy úgy, mint ahogy az olaj jól láthatóan különválik a víz felszínén. Vannak olyan riasztóan negatív emberi példák is, amelyek közönyükkel, önzőségükkel vagy épp kapzsiságukkal tűnnek ki a sokaságból, de helyettük megpróbálok inkább a jóra összpontosítani.
A szomszédok a lépcsőházban „Jó egészséget!” kívánnak egymásnak „Jó napot!” helyett. Emberek sorakoznak a kisbolt előtt, gondosan ügyelve a legalább egyméteres távolságra a vásárlók között. Aki tudta, előkapta a varrógépét és elkezdte a textil arcmaszkok gyártását azoknak, akiknek már nem jutott.
Nagyokat nevetünk a kanapén, miközben jó barátokkal folytatunk videóhívást, amelyben mindenki elmeséli, hogyan éli meg a bezártságot. Az egyik külföldi kolleginával azon viccelődünk, hogy egy ilyen piszlicsáré nyavalya nem győzhet le minket. Hirtelen felértékelődik a meleg étel, a frissen sült kifli, az esti beszélgetés, újraíródik fejemben a „menedék” fogalma.
A határzár miatt Magyarországon rekedtem és valószínűleg hónapokig nem találkozom majd a családommal és a barátaimmal. Nehéz a szívem, ha az eszembe jut, viszont úgy érzem, hogy a jelenlegi helyzet egy komoly lecke, amely által alázatot, szorgalmat, odafigyelést, gondoskodást tanulhatok. Próbálok tudatos maradni a kényszer szülte helyzetben, a gondolataimat pozitív irányba terelni, naponta max. egyszer híreket olvasni és hasznosan eltölteni a szinte ajándékba kapott időt.
Nem lesz egyszerű, de közösen sikerülhet megállítani a járványt. Kérlek, Te is kövesd a példámat és maradj otthon! Vigyázzunk egymásra!
Az előző részek:
1. fejezet: A miértekről
2. fejezet: Jövök-megyek, intézkedek
3. fejezet: Mozdulj ki!
4. fejezet: Pénzügyek és azok hiánya
5. fejezet: Kapaszkodók
6. fejezet: Mit csináltál a nyáron?
7. fejezet: Egészség-ügyek
8. fejezet: Őszre jár az idő
9. fejezet: Nemzet, identitás, foci
10. fejezet: Nagyvárosi lánko‘
11. fejezet: Nyelvtani és irodalmi kitérő
